Itt-Ott, 1985 (18. évfolyam, 1-3. szám)

1985 / 1. szám

Heti tizenkét órából azonban nem tud megélni az ember. Különórákat ad a legtöbb tanár, magánegyetemeken, másodállásban, esti kurzusokon. Én is ritkán érek haza napnyugta eló'tt.

Diákjaim kedves, jóindulatú gyerekek. Intellektuális érdeklődésük ugyan minimális, de ezen nem kell csodálkozni: tanulmányaik egyetlen kézzelfogható

eredménye, hogy diplomával a zsebükben veszik fel a munkanélküli segélyeket. Áthidalhatatlan a szakadék a tudományok és életük mindennapi valósága között.

Estefelé néha feltámad a szél, aki nem issza le magát, néhány órát a családjával tölthet, olvashat, nézheti a helyi televízió silánynál silányabb műsorait. Szombaton csak annyiban változik ez a napirend, hogy valamivel később kelek, és valamivel többet írok. A tengerpart itt van a közelben — egy Csallóköz-méretű szigeten mindenütt közel van a tenger — tizenhétéves francia és hároméves kubai fiammal általában a vízben töltjük a vasárnapot.

Amint látható, rendezett, de egy csöppet sem irigylésre méltó ez az élet. Magányos, dehát az alkotómunka végső soron magányos folglalkozás. Aki rendszeresen űzi, menthetetlenül magára marad.

Egy trópusi szigetnek van azért jó oldala is. A nemlétező kulturális és társadalmi élet nem rabolja el a munkától az időt. Ha néha jó filmet lát, jó könvyet olvas az ember, az — vérré válik, ha a befogadó — egészségesen kiéhezett.

Jó persze még a cukornád leve, a langyos tengervíz, a tejeskávé minden árnyalatában tündöklő bájos és engedelmes trópusi lányok, az, hogy mindenki békén hagyja az embert, legalábbis a hozzám hasonló fura, magányos európaiakat.

De a legjobb, hogy meg lehet szökni, egyszer egy évben. Egy-egy irodalmi kőrútból, egy-egy — sajnos, nem túl gyakori — hazalátogatásból erőt merít a folytatáshoz az, aki végérvényesen ittragadt. És hát jó dolog a korai, trópusi nyugdíjaztatás, — ötvenöt éves korban még nem fejeződött be az élet, tervezgetni lehet.

Ilyen — dióhéjjban — a Sziget, ahol élek. Korántsem stimuláló, ám mégiscsak életízű, emberszabású környezet.

Amikor arra kerül sor: hogyan lehetséges, hogy az elmondottak ellenére is majdnem hibátlanul, idegen hangsúly nélkül beszélek magyarul, azt szoktam mondani, hogy ezt minden valószínűség szerint — a rutinos, felszínes beszélgetéseknél sokkalta inkább — a rendszeres olvasásnak Köszönhetem.

Idegenben — figyelmesebben olvas az ember. Észreveszi az új Kifejezéseket, szokatlan fordulatokat, próbálgatja, ízleli őket, mérgelődik a magyartalanságokon. Szókincsem bővítésére rendszeresen olvasok szakkönyveket is, ez néha fontosabb, mint a szépirodalom.

Azután — élnek magyarok is itt a Karibi tengeren. Apám mondaná: heten, mint a gonoszok. A hétből öt — író. Ha jól emlékszem, körülbelül ez Magyaroszágon is az arány.

35