Itt-Ott, 1985 (18. évfolyam, 1-3. szám)
1985 / 1. szám
A posta ugyan fejlődött annyit Két évszázad alatt, hogy ma már senki sem lesz a trópusokon Hikes Kelemen; egy hzgópostán feladott küldemény azonban még ma is hosszú hónapokat utazik, és a legtöbbször csak véletlenül tu^ja meg az ember, ha valami útközben elveszett. New York egyik külvárosában állítólag kilométer hosszú hangárban őrzik a megrongálódott, kikézbesítetlen könyveket. A légiposta, igaz, valamivel gyorsabb: annyi idő alatt érkezik meg, mint annakidején a gőzösök: nyole-tíz nap alatt. Leplezetlen irigységgel gondolok azokra a pályatársaimra, akikre dolgozószobájuk magányában törnek az alkotómunka tolófájdalmai. Itt nálunk csak akkor van levegő, ha — mozog. Dolgozni pedig csak ott lehet, ahol húz a huzat. Az ablakon, ajtón beömlő zaj, zene, bőgés, kiabálás az alkotómunka természetes közege. Meg a lövöldözés. Nincsen hét, amikor ne lenne a környéken egy-két rablás vagy többé-kevésbé véres féltékenységi jelenet. Fürdőnadrágban ül íróasztalánál az ember, és folyik róla a víz. Mert a legnagyobb kihívás — honnan tudhatta volna Toynbee, a hűvös Anglia szülötte — mégiscsak a meleg. Természetes, hogy ebben a korrózióban nemcsak a könyvek mennek tönkre: megsínyli, még a bennszülötteknél is inkább, az ittélő európai. A vesét a mértéktelen ivás támadja meg, — de hogyan ne lenne mértéktelen az ivás, ha egyszer mértéktelen — a meleg! A kötőhártyát az állandó gyulladások gyengítik, no meg a fény, az egész éven át perzselő pengeéles napsugarak. A szervezet elfárad, nehezen, bottal járnak az idegenek alig ötven évesen. Hogy mi támadja meg a memóriát és az idegeket, nem tudom. De tény, hogy húsz év után senki sem emlékszik már semmire itt a Szigeten; kulcsok, nevek, ceruzák, címek keresésével tölti az ember az időt, ami ugyancsak bizonytalan: amikor a múltkor egyéves távoliét után -1978-ban — visszaérkeztem, az ismerősök megkérdezték: —Beteg volt? Nem láttuk már vagy Két hete. Ami az idegeket illeti, nem ismerek még egy helyet a világon, ahol ilyen gyorsan váltaná fel a legmélyebb depressziót egy-egy hisztérikus dühroham. Mindennek nyilván ahhoz is köze van, hogy Puerto Ricoban — az Egyesült Államok jóvoltából — immár nyolcvanöt éve megszűnt a Toynbee emlegette földi paradicsom. Itt — a szomszéd szigetekkel ellentétben — dolgozni kell az európainak. A munkatempó — amerikai, de a munkakörülmények — középkoriak. Nincsen rendszeres utasszállítás, nyilván az északi autógyárak nyomására még a század elején felszedték az egyetlen valamirevaló vasútvonalat. Az ember fehéren izzó autóútakon, fullasztó közlekedési dugókban tölti a napot. Nem meglepő, hogy egyre nagyobb a fáziseltolódás a munkamorál és a modern munka követelményei között. De hagyjuk az elméletet: kézzelfoghatóbb lesz mindez, ha elmondom egy napomat. Immár húsz éve, minden reggel négy órát írpk. Pihent aggyal, viszonylagos nyugalomban. Azok, akik nem dolgoznak, reggel — alszanak. Az egyetemre délután járok, tizenegyéves Volkswagenemen napi Két órát utazom. Heti tizenkét órát adok le — hivatalosan. 34
