Itt-Ott, 1985 (18. évfolyam, 1-3. szám)
1985 / 1. szám
És itt szükségesnek tűnik megfogalmazni, hogy a magyarországi napi sajtónak szomorú szerepe van abban, hogy a nemzetiségi magyarság sorsa ilyen vigasztalan. A sajtó nagyobbik fele évtizedeken át azt a tévhitet táplálta olvasóiban, hogy az ország határain kívül élő kisebbségi magyarság helyzete kielégítő, hogy jogsértések csak elvétve történnek. A magyarországi hivatalos sajtónak számontartandó a felelőssége abban, hogy a nemzetiségi magyarság helyzetének jellemzésére az etnocidumnál alig található alkalmasabb kifejezés. Igaz, nem az életét veszik a kisebbségi magyarnak, de megpróbálják megölni a lelkét, hogy aztán szabadon garázdálkodhassanak a sorsával. S ez nem azért van így, mert egy-két törvényszegő renitens román, vagy szlovák polgár így akarja, hanem épp ellenkezőleg: azért, mert az uralkodó politika a romániai és a szlovákiai magyarság beolvasztását tűzte ki célul. Nekik megvan a tervük a beolvasztásra, nekünk nincs meg a tervünk ennek a kivédésére. Ez a tragédia! A magyarországi kultúrpolitika némely exponense, a hivatalok sok-sok képviselőjével egyetemben mindmáig kitartóan hangoztatja, hogy minden magyarországi állásfoglalás, vagy tiltakozás káros a nemzetiségi magyarság szempontjából. Holott az a megfellebbezhetetlen igazság, hogy a bajokat kendőző magatartás évtizedeken át cselekvésre bátorította, újabb elnyomásra sarkallta a nemzetiségi magyarság nyomorgatóit. Ennek az óvatoskodó, a lehetséges eszközök fölhasználásától is tartózkodó magatartásnak is tulajdonítható, hogy a helyzet évtizedek óta megállás nélkül romlik. A központilag irányított magyarellenes uszításnak legegyértelműbb bizonyítékai az elmúlt években megjelent, a magyarságot gyalázó könyvek. Ezek a „művek” természetesen nem a szerzők magánkiadásában jelentek s jelennek meg, hanem az állami monopóliumként szervezett kiadók gondozásában. Elegendő szomorú tapasztalással rendelkezünk, hogy megállapítsuk: a nemzetiségi magyarság sorsa ma tragikusabb, mint a két világháború között volt. Akkor nem sokkal Trianon után néhány kisantant politikus is méltánytalannak ítélte Magyarország mértéktelen megcsonkítását. Szabadulni próbáltak bizonyos színtiszta területektől. Ez a szándékuk már önmagában is az ideiglenesség köntösét kölcsönözte a trianoni döntéseknek és evidenciává avatta a Magyarországgal szemben elkövetett igazságtalanságot. Akik magyar felségterületekből részesültek, az eufória elmúltával, szorongásosán viselkedtek. Tudták, hogy többet kaptak, mint amennyi méltányosnak ítélhető. Massaryk már 1922-ben kereste a módját, hogy az újonan alakult csehszlovák állam számára ballasztnak tűnő Csallóköztől megszabaduljon. 1926-ban Nincic jugoszláv külügyminiszter egy párizsi megnyilatkozásában ítélte képtelenségnek, hogy több millió magyar kénytelen az ország határain kívül élni. Negyvenöt után azonban ezek az aggodalmak szertefoszlottak s egy új politikus garnitúra az internacionalizmus jelszavát sűrűn hangoztatva nem az elvárható méltányos nemzetiségi politika hívéül s megvalósítójául szegődött, hanem épp ellenkezőleg a magyarság beolvasztásával kívánta elejét venni annak, hogy akár etnikai rendezés, akár kisebbségi autonómia szóba kerülhessen. A román és szlovák beolvasztási program a magyar állam részéről csak bátortalanul megnyilvánuló ellenakciók vezettek oda, hogy a nemzetiségi magyarság magatartásában — az általános pusztulás közepette ma három magatartás-típus figyelhető meg. Döntő többségük bármi áron meg akarja tartani magyarságát: ragaszkodik a kettős kötődés jogához és gyakorlatához. Egy kis létszámú főként felvidéki magyar kitart ugyan magyarsága mellett, de mert védtelennek érzi magát, nem kíván szerves kapcsolatot Magyarországgal. A harmadik nagyon kis létszámú csoportba azok tartoznak — akik ugyancsak védettség hiánya miatt — a többségi nemzetbe próbálnak elrejtőzködni, oda akarnak hasonulni. 15
