Itt-Ott, 1985 (18. évfolyam, 1-3. szám)

1985 / 3. szám

Turfánban, az idegenforgalmi iroda igazgatója, egy 50-es éveiben lévő, művelt ujgur férfi üdvözölte a hotelban csoportunkat és velünk is tartott. Elvitt bennünket az egyik búvópatak felszínre törési pontjához, mely jellegzetessége a vidéknek. A Tien San havas csúcsaiból lefolyó hóié földalatti természetes csatornákon jön és ahol a sivatagban kutat fúrnak, fölbukkan a víz. 426 ilyen földalatti forrás vagy kút tiszta hűvös vize hozza létre a turfáni oázist, ahol aztán őszre bőségesen terem a szőlő, dinnye, füge, barack és más gyümölcs.

Az igazgató csak ujgurul beszélt, angolul nem. Mikor az ujgur idegenvezető vele volt odaléptem és mondtam, hogy magyar vagyok, "vingiri," bár Amerikában lakom. Nagyon szívélyesen kezet rázott velem és mondta, hogy: ó, te akkor jöttél meglátogatni az ősi földeteket. Igen — mondtam — én valójában nem Kínát jöttem megnézni, hanem kifejezetten azért, hogy Sinkiangot láthassam. Azt mondta erre: Én tudom a történelmet. Ti innen Sinkiangból mentetek el. De az embernek előbb-utóbb honvágya lesz és újra akarja látni az ősi földet. Te is most haza jöttél.

— Aztán egy ideig megszakadt a beszélgetés, ő lelépett a felszínre törő búvópatakhoz és ivott belőle, kezével merve a vizet egy kis hídról. Aztán én is ittam a tiszta földalatti vízből. Majd néhány perc múlva folytatódott a beszélgetés. Mondom neki: Tudod, van egy magyarországi közmondás — ki a Tisza vizét issza, vágyik oda mindig vissza. Hát, mondom, én most a Tien San vizét iszom és majd vágyom ide újra vissza. Azt mondja: mikor jössz megint Sinkiangba? Mondom: majd, ha Kasgar és Kucsa városokat is megnyitják az utazóknak, akkor majd újra jövök.

— Ezek a szovjet határhoz közel fekvő ujgur városok, a Selyem Útnak szintén fontos állomásai.

— És ott úgy becsülte, hogy tán öt év múlva megnyitják őket.

Az ujgurok azonban nem álltak egyedül ilyen ismereteikkel. Lényegileg hasonló ismereteket jegyeztem fel három különböző városban az angolul beszélő kínai idegenvezetőktől, Dunhuangban, Xianban és Sanghaiban. Példaként ismertetem az egyiket (lásd bővebben Érdy 1983 és 1984).

Dunhuangban, a barlangtemplomok híres városában egy kitűnően képzett fiatal nő volt az idegenvezetőnk. Dunhuang az elmúlt 2000 évben változó fennhatóság alatt állt, hun, kínai, tibeti, ujgur, kínai. Beszélgetés közben nagyon felvillanyozódott mikor megtudta, hogy magyar vagyok, mely kínaiul xiong-yali (ejtsd: sjung-jáli). Azt mondta, ezen a vidéken itt voltak a te őseid a xiong-nu-k (ejtsd: sjung-nu-k), a hunok. S miután barlangról-barlangra sokmindent kérdeztem tőle és megbarátkoztam vele, egyszer félrehív és azt mondja: van itt egy barlang, az egyetlen, amelyet hun adományozók építtettek. Mivel te vagy az első xiong-yali akivel találkozom és mivel téged nagyon érdekel a xiong-nu történelem, mondtam a másik vezetőnek hogy mutassa meg neked ezt az egyetlen hun barlangot. Maradj hátra és amikor a többiek elmentek, be fog téged engedni. Valóban így is történt.

Ami a barlangban egyedi volt az az adományozók derékmagasságban körbefutó, 30 cm.-nyi festett képei. Öltözetükről s fövegükről látszott, hogy nem kínaiak, hanem a szteppe népei; az arcuk már elmosódott. Mindössze tán két-három percet tölthettem a barlangban, persze fényképezőgépet nem vihettünk magunkkal. Ez a 275-ös számú barlang volt. Közben könyvekből tudtam, hogy a 249-es barlangban van egy gyönyörű falfestmény egy hun vadászjelenettel, amelyen az egyik lovas három szarvast űz, a másik pedig visszafelé nyilaz tigrisre. Utána mondtam neki, hát a barlangot a hun nyilazókkal nem mutatták meg. Azt mondta, tudom, az a múlt évben nyitva volt és az egy távolabbi nagy barlang s azt nem nyittathattam ki. De ez egy kisebb barlang és utunkba esett, így megkérhettem a helyi vezetőt, hogy mutassa meg neked.

Aztán a következő állomásunkon, Lanzhouban, ahova ő való volt, újra összetalálkoztam vele a hotelban. Megköszöntem neki, hogy megmutatta a hun barlangot. Újra azt mondta: Azért mutattam meg, mert te vagy az első xiong-yali akivel találkoztam és te nagyon barátságos vagy.

Ezek a beszélgetések azt a meglepő képet mutatják, hogy azok a népek, amelyek most a hunok egykori első birodalmát lakják, ujgurok és kínaiak, minket magyarokat az ő szemükben teljesen azonosnak vesznek a hunokkal, sőt eredetünk helyének is azt a vidéket tartják, amely a hunok első hazája volt. Ez történetesen egyezik azzal a vidékkel, amely Körösi Csorna el nem ért végső célja is. Bár a beszélgetések tartalmát nem vesszük érveknek, néprajzi szempontból feltétlenül figyelmet érdemelnek. S habár Közép-Azsia nyugati részéig igen sok szálon tudjuk követni K.u.-i első évezredi történetünket, hogy ez beljebb, Ázsia belső részeibe tovább követhető-e a hun népek méhében, az csak sokrétű munka jövendő eredménye lehet.

33