Itt-Ott, 1985 (18. évfolyam, 1-3. szám)
1985 / 3. szám
1 magyar irodalom" megjelölés használatos. Emlékezetes, 1969-ben írott MAGYAR KÖLTÉSZET NYUGATON című beszámolójában már Vas István is elutasította az emigráns megnevezést: "Emigráns költészet -- írta - nézetem szerint, nincs is. Mert a versek írója, ha van hozzá kedve és módja, kivándorolhat Magyarországról, de magyar VERS -- ha csakugyan az - nem vándorolhat ki a magyar költészetből.” Es ehhez - a nyugati magyar költők helyzetéről szólván -- még a következőket tette hozzá: "Teljesítményük valami módon ~ alighanem szervesen -része a magyar költészetnek. (. . .) Ideje volna, hogy kritikai életünk megpróbálja tudomásul venni és - ameddig csak létezik -- szemmel tartani ezt a valószínűtlen képződményt, amelyet meghatározni nehéz, letagadni lehetetlen." A kívánt tudomásulvétel azóta részben bekövetkezett, legalábbis kezdetét vette: erről tanúskodnak a budapesti Kortárs, a pécsi Jelenkor, a szombathelyi Életünk, a debreceni Alföld és a győri Műhely című folyóiratok közleményei, erről tanúskodik a Béládi Miklós szerkesztő munkája nyomán megjelent VÁNDORÉNEK című költői antológia, amely közel negyven nyugati költővel ismerteti meg a hazai olvasót, és erről tanúskodik néhány nyugati magyar író - közöttük Cs. Szabó László, Kerényi Károly, Gombos Gyula, Kutasi Kovács Lajos, Thinsz Géza, Dedinszky Erika, Czigány Lóránt - Magyarországon megjelent könyve is. A tudomásulvétel és a befogadás természetesen folyamat, amely nem egyik napról a másikra, hanem szerkesztők és kritikusok összehangolt munkája során éri el eredményét, tudniillik azt, hogy a nyugati magyar irodalom természetes módon legyen jelen a hazai, illetve az egyetemes magyar irodalom vérkeringésében. Ennek az eredménynek az elérése a továbbiakban is kölcsönös jóakaratot és türelmes közös munkát követel. Azon tehát alig akad vitatni való, hogy a nyugati magyar irodalom, mint művek összessége, hová tartozik, inkább ennek az irodalomnak a helyzete és karaktere jelöl meg számunkra kérdéseket. Kétségtelen, hogy a nyugat-európai és amerikai szétszóródásban dolgozó magyar író helyzete nehéz. Angol, francia, amerikai vagy kanadai polgárnak - mérnöknek, tanárnak, könyvtárosnak, nyomdásznak - kell lennie, aki munkahelyén, baráti, netán családi körben is a befogadó ország nyelvét használja s ennek életét éli, ugyanakkor magyar írástudónak, aki az üres papír előtt anyanyelvén gondolja át sorsát, vet számot önmagával, válaszol a történelem és a világmindenség vallató kérdéseire. Az írói hivatás ilyen körülmények között áldozatokat követel: a nyugati magyar író nemegyszer nélkülözi a közvetlen közönségkapcsolatokat s müveinek megjelentetéséről általában neki magának kell gondoskodnia. Az írói alkotás nyelve - az ö számára - nemcsak a mesterség eszköze, ennél jóval több, személyes választás, elkötelezettség és állásfoglalás dolga. A szétszóródásban élő magyar író elsősorban a nyelv napi gyakorlata, mondhatnók, szertartása által tartja fenn kapcsolatát a szülőhazájával, a nemzeti kultúrával és történelemmel. Magyar írónak lenni nyugaton sokkal végzetesebb elkötelezettséget, ennél is többet, emberi sorsot jelent, többet tehát, mint minden hivatalos papír és nyilatkozat. Nem véletlen, hogy a nyugati magyar irodalom érdeklődésének fókuszában gyakran maga a nyelv áll, a költő és az író a nyelv mélyebb titkait vallatja, a kifejezés határait keresi, vagy éppen új nyelvi, illetve szemiotikái rendszer kialakításával tesz kísérletet, mint a párizsi Magyar Műhely szövegirodalma, vizuális és fónikus költészete. A nyelv azonban a nyugati magyar író számára sem pusztán idiómát - szavakat és grammatikai rendszert - jelent, hanem kultúrát és hagyományt, sőt észjárást és gondolkodásmódot is, a valóságlátás vagy az alkotó munka sajátos szellemi karakterét. A nyugati magyar író helyzetének sajátos voltához szervesen hozzátartozik kulturális különállása is. Ellentétek keresztezési pontjában foglal helyet: idegen környezetben magyarul írja müveit, szülőhazájától elszakadva az anyanyelvi kultúra virtuális s szellemi közösségét látja maga előtt, magyar íróként lép kapcsolatba a befogadó ország irodalmi életével. Helyzete sohasem könnyű, de lehet ígéretes, van távlata. Erről a különleges helyzetről mondta Kibédi Varga Áron a Hollandiai Mikes Kelemen Kör 1975-ös tanulmányi napjainak megnyitójában: "Lehet, hogy ez történelmileg egyedülálló jelenség: felszívni mindent, 18 I
