Itt-Ott, 1985 (18. évfolyam, 1-3. szám)
1985 / 1. szám
Eddigi mondandómból alighanem logikusan következik, hogy feltétlenül tisztáznunk kell állam és nemzet viszonyában a prioritás kérdését, azt, hogy megmaradásunk szempontjából az állam vagy a nemzet érdekeinek kell-e elsőbbséget biztosítanunk? Aki ezt a kérdést nem hajlandó megválaszolni, az nem beszél őszintén felgyülemlett problémáinkról. És amikor azt mondom, hogy a nemzeti érdekeknek kell prioritást biztosítanunk az államiakkal szemben, akkor lényegében az fogalmazódik meg, hogy Trianon után és még hangsúlyozottabban 1945 után a nemzeti érdekek szükségszerűen kerülnek előtérbe az államiakkal szemben. Ha Trianon előtt indokolt lehetett egyenlőségjelet tenni Magyarország és a magyarság közé, akkor Trianon után ez a valóság meghamisítását jelentette. Ha sorsunkról felelősséggel gondolkodunk és tervezünk, akkor csak a nemzeti érdekek prioritása fogadható el. A nemzet ugyanis, mint történelmi képződmény kevésbé változékony mint az állam s még kevésbé, mint az államot irányító politika. Ez a megállapítás érvényes mind a nyugati polgári demokráciára, mind pedig az egypártrendszerű országokra. A magunk dolgainál maradva: a politikai gyakorlat nem ugyanaz volt Rákosi idejében, mint az utóbbi időben, és nyilván nem lesz holnap, mint napjainkban. Talán világos mindebből, hogy az államot reprezentáló politika állandó változásban lévő mesterséges képződmény, szemben a nemzettel, amely természetes organizmus. Tegyük még hozzá, hogy a nemzetet nem szükségszerűen zsugorítja, vagy nyomorítja meg egy olyan trauma, mint Trianon volt, a nemzet csak akkor csonkul meg, ha elvesztette védekező képességét és állandó készenléti állapotát. A prioritások tisztázása, természetesen, még nem jelenti a megtartó erőt is. Program is szükséges: az államén túlmutató nemzeti stratégia, amely minden előrelátható, vagy kiszámíthatatlan eseményre fölkészül s döntési vagy cselekvési alternatívákat kínál. Az öt-, tizenöt, vagy ötven év múlva bekövetkező eseményekre is, és magatartásformát az állandóan ható nemzetközi politikai folyamatokra is. A mi elengedhetetlen kérdésünk az, hogy kimunkáltunk-e mi olyan, a közép-kelet-európai valóságban gyökerező, gondolati rendszert, amely a magyarságot a jövőben védettebbé teszi, mint amilyen a múltban volt. A kérdésre aligha adható más válasz, mint hogy ma még nincs olyan koncepciónk, amely egyértelműen szolgálná nemcsak Magyarország érdekeit, de a magyar nemzet megmaradását, az egy törzshöz tartozás tudatát is. Az a gazdasági stratégia, amely most az ország felemelkedését szolgálja, a megindult demokratizálódási folyamat közvetve szolgálhatja ugyan a nemzet érdekeit is, de nem helyettesíthet egy olyan programot, amely a nemzet holnapját hivatott biztosítani. A legsúlyosabb gond, hogy nincsenek alternatíváink a közép-kelet-európai társas viszonnyal kapcsolatban. Ezen belül: hiányzanak az elképzelések arról, hogy a nemzetiségi magyarság önmegőrzési szándékát a magyar állam miként támogatja, jogaikat miként védheti, s hogyan nyújthat nekik olyan természetes védelmet és támogatást, amely elodázhatatlanul hárul minden anyanemzetre, amelynek közösségei élnek az ország határain túl is. A kérdés nem kerülhető meg, hiszen a nemzetiségi magyarság jelentős hányada, több millió magyar, a jogfosztottság és az emberi megalázottság állapotában él — különösen Romániában és Szlovákiában, s a helyzet javulására vajmi kevés a remény. Ha e pillanatban még nincs a nemzet megmaradását szolgáló koncepciónk, az főleg annak tulajdonítható, hogy az állam — egyenlőségjelet téve Magyarország és a magyarság közé — hosszú időn át kisajátította magának a nemzet szerepét is, anélkül, hogy a cselekvési kényszert is magára vállalta volna. Holott a szerepátvállalásából logikusan ez következnék. Hosszú időn át kihagyták a nemzet fogalmából a nemzetiségi magyarság különböző csoportjait és ugyanígy kimaradt a szórványmagyarság is. Csak a legutóbbi időben kezdődött a társadalomban olyan elmélkedés, amely az egybetartozás tudatát szolgálja. Ez az ébredés viszont arra figyelmeztet valamennyiünket, hogy érvényes, megtartó nemzeti stratégiát csak úgy teremthetünk, ha annak kimunkálásában 12
