Itt-Ott, 1984 (17. évfolyam, 1-3. szám)

1984 / 1. szám

az egyének és közösségek, akik "divatos és hangzatos szólamok helyett segítenek", és "szilárd etikai alapon állnak". És ha a hivő embereket is ide sorolják, amikor az egyházakat ily módon mintegy felkérik a legsúlyosabb társadalmi-etikai bajok orvoslásában való közreműködésre, amikor sokak tudatában régóta bezárt ajtók nyílnak meg; nos, akkor szabad-e fejünket a homokba dugni, kezünket a zsebünkben tartani, józan eszünket megrögzött előítéletekbe fojtani, segítőkészségünket vélt vagy valódi sérelmeink miatt abortálni? "Pálnak látomása volt: egy macedón férfi állt előtte és kérte: Byere át Macedóniába és segíts rajtunk!"(Apcs 16,9) És Pálnak az volt a meggyőződése, hogy az Isten oda rendelte őt. Nem tudott nemet mondani ilyen sürgető segélykiáltásra. Történelmi pillanat! A kereszténység belépett Európába. Vajon nem mulasztunk el hasonló történelmi pillanatot, hogyha hallatlanra vesszük a bár nem látomásban, de a sajtóban elhangzott segél ykiál tást, amely misztikus köntös nélkül, a közélet profanitásában ébreszt újból hivatásunkra?

Az Egyház lényegi sajátossága szerint közöség. A "közösség" szónak pedig adekvát igéje a vállalás: "közösséget vállalok valakivel" - mondja a magyar. Sík Sándor szavaival: "Ami akad a földön emberi,/ Gazdag szivem testvérnek ismeri." ("Hiszek") A merőben kritikus elzárkózás megbénítja az életet, fenyegetésnek hat és félelmet szül. Védekezésre és viszontkriti kára késztet.

Krisztus társul szegődött az emmauszi tanítványokhoz, és kiemelte őket bénultságukból. Beszélgetni kell, szóba kell állni egymással, együtt kell keresni a megoldásokat, ahelyett, hogy kölcsönösen a másik fél lehetetlenségét bizonygatnánk. Azokat kell szóhoz juttatni, akiknek vannak ötleteik. így lehet cselekvésre ösztönözni, és tanúsítani, hogy az ember nincs magára hagyva. A hívők ilyen magatartása nélkül az az állítás, hogy "velünk van az Isten" - csupán szóvirág, sőt annál is rosszabb: botrány.

Vannak, akik eleve kijelentik: én ezzel vagy azzal nem vállalok közösséget, nem vagyok hajlandó együttműködni. Az elzárkózás oka az az előfeltevés, hogy az illető nem érdemli meg a bizalmat. Am a "jöhet valami jó Názáretből?" becsmérlő cinizmusát szétszaggatta az, akit megfeszítettek, és mégis él! Amikor az együttműködés a kérdés, akkor nem az a tét, hogy azonosulunk-e valami csoportérdekkel. Az események függönye mögött, a statisztikai adatok, gazdasági mutatók, számok és szólamok mögött lássuk meg az embert! A nagybetűs Embert, a maga mezítelen érzékenységében. És most, hogy teljesebben tudjam átadni az embertársainkkal való szolidaritásnak lelkemben megfogant Igéjét, aki testté lett és közöttünk élt, átadom a szót a művészi szókimondás mesterének, az írónak. Mégpedig - talán meglepő módon - annak, aki a vaskos mulattatás és a szórakoztató krimi felszínes semmiségeiből pillanatok alatt tud a filozófia mélységeibe alászállni, vagy a misztika magaslataira röpülni. Rejtő Jenőnek Csontbri gád c. könyvéből idézem: "Emberek, akik különböző korúak, foglalkkozásúak, más a műveltségük, a neveltetésük, itt együtt törik verejtékezve a szürke, ostoba követ, és annyi előnyük mégis van ebből, hogy felfedezik egymásban és önmagukban a Jót, amiről eddig nem tudtak, mert nem hitték. De itt baromi robotosok lettek. Ez a kegyetlenül őrlő kényszermunka egyetlen szent hozama a kitaszítottaknál: megismerték egymást. Olyan jónak, szépnek, rútnak, önzőnek, testvérnek, ahogy a kiválasztottak boldog közösségében erre sohasem volt módjuk. Az érdekeik, viszonyaik, reményeik elfordították való énjüket. Itt aztán újraszületnek. A szenvedés, a nívótlan, kemény munka elválasztja őket az anyag túlértékelt fontosságától. A hiúság, az ambíció, a környezet véleménye itt nem készteti őket pózokra, áskálódásra, gyűlöletre. Itt egy elbukott emberi tömb minden hősies vagy értelmes cél nélkül, mint valami magányos puszta fal, állja a 1 eg kegyet 1enebb sorsot; szenvedni az eberi

9