Itt-Ott, 1984 (17. évfolyam, 1-3. szám)
1984 / 2. szám
J__L Egy progresszív, demokratikus és független Magyarország megteremtése lehetne a cél, függetlenül az ország méreteitől, területi kiterjedésétől. Ez nyilván csak hasonlóan progresszív, demokratikus és független szomszédok körében, éppen az ő segítségükkel lehetséges. Amely segítség nyilván csak kölcsönös alapon remélhető. A morális szempontokon túl ezért gondolom okos dolognak, ha odaállunk minden tisztességes, az emberi és nemzeti jogok jegyében fogant kelet-európai szabadságtörekvés mellé. Ezt a koncepciót fejezte ki a budapesti demokratikus ellenzéknek nevezett csoport, amikor — már zászlóbontó aktusként — szolidaritást nyilvánított a cseh Carta-mozgalommal, majd a lengyel megújhodási törekvésekkel. Az. akció koncepcióját az a felismerés sugallta, hogy a demokratikus Magyarországhoz csakis a demokratikus Kelet-Európán át vezet az út, hogy kelet-európai sorközösségünk tényéből a szövetség és az akcióegység lehetősége és égető szüksége következik. Kezdettől erős ellenszélben lépegettünk, keveset juthattunk előre, de hiszem, hogy jó irányban indultunk. Rossz hagyományokkal és ügyesen irányított ellennyomással szemben nem állítanám, hogy nagyszabású eredményekig jutottunk volna, de azért talán az elért minimumból is válhat még kamatozó történelmi tőke. És nem lehetne-e már artikulálódó gondolat köré egy összefüggőbb és kiterjedtebb magyar politikát kikristályosítani? Az évezredes recept helyett, hogy mindig csak egyenként lázadunk, a többi leigázott sanda ellendrukkját is szenvedve, persze hogy esélytelenül —nem ez lehetne inkább a jövőt ígérő eszmerendszer? Amely Bibó tanításáh oz híven egyesítené a morált és a politikai racionalitást! Kedves Karcsi, kérlek, egy pillanatig se gondold, hogy kioktatni akarlak. Hogy emigrációban hogyan kell és hogyan lehet politizálni, arról nyilván sokkal többet tudsz nálam, hiszen mindennapi gyakorlatod. Amit te és ti csináltok itt, nem kevés áldozattal és tiszteletre méltó szellemi energiával, azt nekem, Budapesten élő magyarnak, egy más helyzetből kritizálnom is olcsó és íztelen dolog lenne. De nem is bírálni akarom munkátokat, hanem folytatni azt az együttgondolkodást, amely olyan szerencsésen megindult már, és amely, ha mindkét részről kellően nyitottak vagyunk a másik fél gondolataira és tapasztalataira, az otthoniak és kintiek akcióegységének reményével kecsegtet. Azt álmodom, hogy mielőtt jövő év május 6-án ugyanez a tüntető menet összeáll a Fifth Avenue mellékutcáiban, egy magyar emigráns szervezet levelet ír a tüntetés szervezőinek, valahogy így: „ Úgy gondoljuk, hogy ügyünk azonos lényegű. Ezért kérjük: járuljatok hozzá, hogy demonstrációtokon mi, magyarok is részt vegyünk egy rokonszenvünket és támogatásunkat jelképezi) csoporttal. ” Meg ugyanígy a lengyel, cseh és a többi tüntetés szervezőinek. Azért is, hogy aztán alkalomadtán postára kerülhessenek ilyen levelek: „ Úgy gondoljuk, hogy ügyünk azonyos lényegit: ezért kérjük, támogassátok jelenlétetekkel is megmozdulásunkat. . . ” Kérlek, válaszolj: irreális az álmom? Ha az miért? Vannak a gondolat ellen szóló józan érvek? Vagy „csak” gyakorlatiak az akadályok? Gyanúval, elutasítással fogadnák a magyar közeledést az érintettek? Vagy reménytelennek tartod, hogy legalább húsz. magyar kiálljon egy ilyen történelmi névjegykártyát jelentő transzparens mögé? Válaszodat várva barátsággal ölel, Bamuhás. 15
