Itt-Ott, 1983 (16. évfolyam, 1-3. szám)

1983 / 3. szám

Hullnak a levelek az őszi avarba. Kopjafák szegélyezik élet-ösvényeinket. . . ! Veteres migrate coloni... Sorra elmennek az öreg emigránsok. S hányán közülük —mint Hamza András is — alkotó erejük teljességében, érett szívvel, de éber, fiatal elmével.

Az utóbbi kilenc évben Hamza András talán a legkisebb amerikai magyar eklézsiának, a manvillei református egyházközségnek volt a lelkipásztora. Ezt a munkát azonban olyan méltósággal végezte, mintha a legmagasabb egyházi tisztség felelősségét hordozná. A kicsiny fehér templomocska, néhány padsorával Jékely Zoltán erdélyi templomát idézi, ahol a tucatnyi nyáj csak úgy kerekedik ki, hogy tizenkettedike maga az Úr. Gondosan, fegyelemmel és szeretettel szolgálta ezt a kicsiny gyülekezetei, a templomépítő magyarok fiait és unokáit.

Hamzának azonban volt egy másik, egy sokkal nagyobb gyülekezete is. Ez a másik, szétszórt, láthatatlan gyülekezet évek alatt, lassan verődött össze és messze túlnőtt a parókián, egyházközségi és felekezeti mezsgyéken, sőt országrészeken és országhatárokon is. Protestáns gyakorlatban szokatlanul, búcsújáróhely lett a manvillei templom és a hívogató, otthoni falusi porták ízét hordozó lelkészi lak. Az irodában a polcokon és szertefolyva a lakásban, szorosan sorakoztak rangos teológiai művek mellett a magyar irodalom legjobbjai, klasszikusok és mai fiatalok, otthoniak és nyugatiak, hungarológiai, filozófiai, lélektani, politikai, történelmi munkák, tájékoztató iránytűk az egész látóhatár felé. Vasárnaponként hol New Yorkból, hol Washingtonból, Észak—Jerseyből, Bostonból, Torontóból, Csikágóból, Buffalóból vagy Magyarországról érkeztek látogatók, hogy meghallgassák Hamza András prédikációját. Mert ő nemcsak lelkipásztor volt, hanem elsősorban prédikátor. Prédikátor, a szó XVI. századi értelmében, prófétai indulattal és küldetéstudattal, hogy az isteni kijelentést közvetítse híveinek és hallgatóinak. Egyénisége másik felét a modern ember szkepticizmusa ötvözte. Ez a kettősség, a prédikátori küldetés súlyos hagyománya és a modern, kétkedve keresés kendőzetlensége, olykor nyersessége adta prédikációinak jellegzetes, összetéveszthetetlenül egyéni ízét. Prédikációi nem szóvirágokkal cifrázott ékes szónoki építmények voltak, melyek csábítása annyi református papunkat bűvöletbe ejt és az önnön hang zengzetességének szerelmetes gyönyörködésébe szenderít. Beszédei nem szónoklatok voltak, inkább hangos töprengések, beszélgetések Istennel. Azért imádkozott, hogy végiggondolhassa a végiggondolhatatlant és ezáltal legalább kis morzsáját megtalálja az igazságnak, mely egyedül teheti az embert szabaddá. Hamza iszonyodott az irrelevanciától, ízig-vérig huszadik századi ember volt, az atomkor gyermeke. Ezért hallgatták őt szívesen a fiatalok is. Különös tehetsége volt ahhoz, hogy a kétkedő, modern emberhez, az agnosztikusokhoz, a hitetlenül hívőkhöz és a nem-hívőkhöz átközvetítse az isteni kijelentést. Egy ateista ismerősöm mondta egyszer, hogy Hamza olykor elhiteti véle, hogy van Isten.

A lelki és szellemi alkatában ízig-vérig protestáns Hamza András legkedvesebb teológusa a katolikus Hans Küng volt. Több prédikációjában részletesen foglalkozott a németországi, tübingeni egyetemen ökumenikus teológiát tanító, svájci születésű dominikánus tanításaival. Vonzódásának gyökere Küng töprengéseinek központi problémája, az „aggiornamento” kérdése volt: a szekularizált világtól elszakadt, templomaiban rekedt egyház beemelése a huszadik századba, a modern ember életébe. Hamzának is ez volt a motivációja és talán kicsit önmagára is gondolva választotta egyik prédikációjának a címét: ,.Tüske sokak oldalában: Hans Küng.“ Walther Löwenich, a nagy protestáns teológus ezzel a kérdéssel jellemezte Küng tanításainak a lényegét: sikerűié a katolicizmusnak leküzdenie dogmatizmusa korlátáit, hogy igazi katolicizmussá válhasson? — Hamza a protestáns orthodoxia falait döngette, hogy átléphesse az egyház és a világi élet szakadékát, és a világi parton bizonyságot tehessen a kor által halottá deklarált Isten örökkévalóságáról.

9