Itt-Ott, 1983 (16. évfolyam, 1-3. szám)

1983 / 2. szám

ingatagabb alapon állnánk a japán hangtörténet terén, mint az éjapán bő forrásainak birtokában. Azt is mondhatnánk, nagy szerencsénk van, mivel a japán írásbeliség viszonyítva korán kezdődött. Továbbá azt is mondhatjuk, hogy érdekes módon némely nyelv bizonyos időszakokban nagyon kevés változáson megy át. Ilyen az izlandi vagy a litván. De a törökség nyelveit is a megőrző jelleg tünteti ki. Ezeknél is archaikusabbnak mondják a tunguz nyelveket. A magyar bizonyára kétarcú. Sok új vonás mellett sok ősi is látható szavaiban. A japánnal összevetve nem egyszer a maradibb jelzőt érdemli. Az sincs kizárva, hogy számos esetben párhuzamos fejlődés történt e két nyelvben rejlő törvényszerűség szerint (erre, mint lehetőségre, korábbi dolgozataimban utaltam,* örülök, hogy Hedberg Éva építő szándékkal veti fel erre irányuló kérdését). Hogy miért éppen a japánban és a magyarban jött létre feltűnő egybeesés, és miért nem másutt is? Erre most aligha lehet helyesen válaszolni. De talán akkor is előbbre mozdul a kutatás kereke, ha a megkísérelt válasz jó irányba mutat.

Aztgondolom, hogy a japán népnek az a jelentős része, amelynek nyelve minket érdekel, olyan, messze keletre szakadt harcos tömegekből vált ki, mint amilyen a középázsiai hun, avar, ótörök stb. törzsszövetségek voltak; ezek tömegeiben lehettek uráli nyelvű csoportok, mégpedig olyanok, amelyek a körülmények folytán jóval hűbben őrizték meg a feltételezett uráli ősnyelvet, mint a szamojédok, vagy a lappok (akikről azt hiszik, hogy az ősfinnektől tanulták el uráli nyelvüket), vagy a mordvinok, vagy akár a finnek (ezek a régészet bizonyítékai szerint az líráitól keletre eső vidékekről vándoroltak a mai Észtország vidékére s csak elég későn a mai Finnország területére; új lakhelyeiken sok idegen vér folyt beléjük, s nyelvük is bizonyára sok változáson ment át). A magyarság elei csak részben kapcsolhatók a finnugorokhoz és még vékonyabb szálakkal a szamojédokhoz. E- gyébként Kelet népe vagyunk. Különösen hölgyeink között mind a mai napig találni szép számban olyan típusokat, mint amilyenek Észak-Kmában, Koreában és Japánban élnek. Lehetőnek vélem, hogy a magyarságban két erős uráli szál fonódott össze; a finnugorsághoz és szamojédsághoz vezető egyrészt, és egy messze keletre szakadt (amely tisztábban megőrizte az ősi nyelv vonásait, mint az előbbi szál), másrészt.

Hedberg Éva idézett szakaszának két utolsó mondatából hiányzik a logika. Gyanús "egyformaság"-tól akkor kell a nyelvtudományban tartani, ha két nép egymás mellett élése folyamán nagy arányú, egymástól való kölcsönzés folyik. Ilyen szókölcsönzés folyt a kínaiból a japánba, az ófranciából az angolba, a magyarból a vendbe stb. De a magyar nyelv az utolsó 1500 év folyamán a japánból egyáltalán nem kölcsönözhetett, sem a japán a magyarból, még kis mértékben sem. Ha valamikor, mondjuk 6000 évvel ezelőtt, mégis nagy arányú kölcsönzés történt volna a japán és a magyar elődök között, akkor éppen olyan értékes eredményre bukkantunk, mint ha nyelvrokonságot bizonyítottunk volna. U.i. akkor őstörténetünk és a japán őstörténet eddig teljesen ismeretlen szakaszára vetettünk volna fényt. — Mit tehetek arról, avagy mit tehet a magyar nyelv arról, hogy nem a tankönyvek által megkívánt jelentős és szabályos eltéréseket találjuk a japán és a magyar, ill. a japán és a többi uráli nyelv között? Miért dobnánk félre a japán mag-a-me-ru. 'valamit szemmel tart, valamire néz, valami felé (a távolba) tekint', ójapán nag-a-mu igének az észt näg-e-ma. 'néz,' finn näk-e. 'lát' igékkel való összevetését és nyilvánvaló egyezését? Talán azért, mert az alakok nem feltűnően különbözők?

A továbbiakban Hedberg Éva felrója nekem, hogy nem fejtettem ki, mit értek ezzel; "A japán mondatszerkesztés ma is a régi urál-altaji mondatszerkesztés szabályait követi." Erről Pröhle Vilmos egész könyvet írt (Grundriss einer vergleichenden Syntax der ural-35