Itt-Ott, 1983 (16. évfolyam, 1-3. szám)
1983 / 2. szám
festő jellegű"). Bárczi erről semmit sem mond, míg a TESz így ír: "Bizonytalan eredetű szőcsalád. A dag(a)- tő talán ősi hangfestő szó a finnugor korból . . .Tehát három szófejtő szótárunk közül egy nem mondja szófestő jellegűnek, egy pedig "talán ősi hangfestő"nekvéli. Miért kellett Hedberg Évának azt kiragadnia, amely nekem árt? Következtetésem ez; azért, mert hozzászólása vége felé leírt, elmarasztaló ítélete már a kezdeten készen volt, azaz Hedberg Évát előítélet (prejudice) vezette. Az 5)-ös ponthoz érünk. A magyar zavar- (zabar-) áll szemben a japán saw-a-ru. ójapán sap-a-ru. sap-ualakokkal. Hedberg Éva megjegyzi: "A zavar -r-jét azonosítja a kavar. habar, hunyor stb. igék képzőjével, nem tudni, milyen alapon." Ellenvetésére ez a válasz: Az analógia alapján. Hau.i. számos magyar igében, ill. ezek származékaiban, az r elem képző (pl.: huny- ; hunyor-; siny-/sen.y-/sany-: sanyar; nyom- : nyomor.- hóm- |v.ö. homlítj ; homor(ű); köp-; kopár.- töm-: tömör(-) stb.), akkor alig lehet kétséges, hogy a kavar, habar, facsar, zavar r-je szintén igeképző. (Az r gyakorító igeképzőre 1.; D. BarthaKatalin. A magyar szóképzés története. Budapest: Tankönyvkiadó 1958, 26-27.) Továbbá ezt írja Hedberg Éva: "A magyar zavar szavunkat nem sikerült megfeleltetni egyetlen uráli nyelvben sem. Annak alapján, hogy a szó csak a magyarban és a japánban mutatható ki, véletlen egyezésre, vagy kölcsönzésre kell gondolnunk." Valóban azt hiszi Hedberg Éva, hogy három szótagű igék (mert zavar- végén régen éppúgy végső magánhangzóvolt, mint pl. a Szinnyei József által szépen kifejtett ómagyar horogu/haragu igén) egészen véletlenül egyeznek olyan nyelvekben, amelyeknek hasonló felépítését már 150 éve felismerték? Emlékezzünk csak! A tagad ige taga- tővel ajánlott egyeztetését Hedberg Éva ugyancsak a "véletlen egyezés" érvével dobta ki. Most meg is toldja fényes érvelését, így: ". . ., vagy kölcsönzésre kell gondolnunk." Természetesen a nyelvhasonlítás szempontjából, Hedberg Éva szerint, az is haszontalanná teszi a kérdéses összevetést. Hedberg Éva tanult erről, csak éppen azt nem gondolta meg, hogy a japánt legalább 1500 éve, de inkább sokkal régebb idő óta, tenger választja el Ázsia tömbjének nyelveitől. U- gyan mikor és hol kölcsönözhettek a japánok a magyaroktól vagy fordítva? Ha pedig mindkét nép kölcsönözte a zavaróan hasonló alakú és jelentésű igéjét, ugyan melyik harmadik nyelvből történt a két irányú kölcsönzés ? Ennek megoldása is hihetetlenül érdekes lenne! A 6)-os ponthoz jutunk. Hal-/hol- igetövünk Hedberg Éva szerint is összevethető az ójapán kar-/kor- 'elpusztul' jelentésű igetövekkel (a szóeleji k-nak h-vá változása a magyarban szabályos,- a japánban nem különböztetik meg az r-et az J.-tői). De tovább ezt olvashatjuk; "Az is tény, hogy (hal-/hol- rokona) majd minden uráli nyelvben megtalálható. Valószínű azonban, hogy korai indoeurópai átvétellel kell ehelyütt szembenéznünk. Collinder a hal- igetövet elfogadhatóan egyeztette az óangol cwelan ' sterben' és az ófelnémet qualm'Tod. Verheerung' szavakkal." Lám, lám! De ugyan mi marad ilyenformán az urálinak vélt szókincsből nyelvhasonlítás céljára, ha olyan igéket is mellőzni kell, amelyek a 'meghalás, elpusztulás' fogalmát hordozzák magukban? Ki kell hát dobni ezeket is, noha csaknem minden uráli nyelvben szépen bizonyíthatók?! Hedberg Éva nyelvész nagy kilapátolóbuzgalmában azt sem vette észre, hogy az ójapánban éppúgy két alakú tő; kar-/korfordulelő, mint ahogyan a magyarban hal-/hol- van. Ezt is megtalálta Collinder az óangolban és az ófelnémetben ? Ismét lejjebb azt kifogásolja Hedberg Éva, hogy — noha a szamojéd nyelvek segítségévelkívánom a japán—uráli rokonságot bizonyítani — hat példám közül csak kettő mutatható ki a szamojéd nyelvekből, s ezek közül is a hal- igének indoeurópai nyomai is vannak (tehát a nyelvhasonlítás szempontjából nem jó), a japán megfelelő "akárhonnan bekerülhetett 33
