Itt-Ott, 1983 (16. évfolyam, 1-3. szám)

1983 / 1. szám

A látványos gazdasági sikerek mögött a humanista magyar meglátja a kép fonákját is. Ugyancsak Csoóri Sándor szól erről egy eleddig kiadatlan tanulmányában, amely „Egy nomád értelmiségi” címmel szamizdat formájában forog közkézen. Elmondja, hogy 56 után egy kétoldalú egyezmény, egy belátásra épülő alku jött '^re: a megtörtént események után Magyarországnak csöndes, építő évekre van szüksége — — szélárnyékos korszakra...”

Majd így folytatja:

,,De sajnos ezekben a szélcsöndesebb években nem minden úgy alakult, ahogy hosszú távon a kormány eltervezte... s az értelmiség bizalommal teli csoportjai hinni szerették volna. Például ama bizonyos gazdasági megerősödést, sorstól kiérdemelt jobblétet az egész népnek egyszerre s együtt kellett volna megteremtenie. Közös és egyöntetű célok alapján. Ehelyett mi történt? A nemzetet hitében és önérzetében megerősítő elképzelés hiányában minden jó igyekezet a magánlét öbleibe torkollt bele. Több millió külön akarat a saját gazdasági érdekét kereste, ami lenyűgöző lehetett volna, ha ráadásként egv mindenkit átjáró eszmei érdek is megfogalmazódik. Sajnos a lassú izmosodás egyre láthatóbban izomfitogtatássáfajult. Értéke nem a munkának, az ügyeskedésnek lett. Az erkölcsi kötés helyét az összeköttetés erkölcstelensége foglalta el. Ily módon az emberi cselekvés, mely mindig őrzött közösségi célokat is, összeszűkült az egyéni érdekekre... A szél árnyék elmélete bizony idő után lomposítóvá, zül lesz tővé válhat. Évtizedeken át a gondolkodás kijelölt sávján belül mozogni csupán előbb-utóbb a képzelet és az akarat beszűkülésével jár együtt. Ami legalább olyan komoly eltékozlása a nemzeti vagyonnak, mintha búzát, ércet, aranyat pocsékolnánk. ”

Azt hiszem, ebből világos, hogy a szekuláris humanista és a hívő humanista gondja egy: az erkölcs, a közösségi erkölcs után sajog. Ezt a generációt azért nevezem „elveszettnek”, mert a mércét magosra rakta — mi se tudnók magasabbra — s prófétai haraggal kell néznie, hogy a társadalom a mérce alatt mozog, látszateredményekkel altatja lelkiismeretét. Az elveszett nemzedék tagjaira Ady úr sorai illenek:

,,Ma is itt ül lomhán, petyhüdten,

Fejét, jussát, szivét kobozzák S ha néhányon nem kiáltoznánk,

Azt se tudná, hogy őt pofozzák. ”

A hiba valahol a hit körül van. Szeptember elején a nyugatról hazalátogatott tucat protestáns papot fogadta Miklós Imre, az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke. Másfél órás beszélgetésünk alatt sok érdekes témát érintettünk. Többek között ezt mondta ez az élesagyú kommunista vezető: „Hit nélkül nem lehet élni: az uraknak is van egy hitük, nekünk is van. S ahogy az uraknak gondot okoznak azok, akik egyháztagok, de nem hisznek, nekünk meg azok okozzák a gondot, akik párttagok, de nem hisznek.” Nos, ahogy én látom, ez a két hit egy ponton találkozik: a tiszta keresztyénség — ha van ilyen — és a tiszta kommunizmus — ha van ilyen — az emberért és a közösségért van, létjogosultságát az emberebb ember szolgálata adja meg. Az „elve8