Itt-Ott, 1983 (16. évfolyam, 1-3. szám)
1983 / 2. szám
volt. Akkor láttam utoljára. Nem néztem meg amikor elvitték, s a koporsót sem nyitottuk fel. Amerikai, katolikus pap barátom temette a nyakas székely kálomistát (az o apját, aki 44-ben a lészekér mellett halt meg valahol Erdélyben, román pépa temette); Áron egyik versét olvasta fel magyarul, én a megfelelő passzust Károli bibliájából. Balogh Lajosné, Dolores művésznő Bach egyik hegedűszólóját játszotta el — az egészből ez az egy tetszett volna az Öregnek. Hátrahagyott írásai nincsenek. Egy kivétellel. Félívnyi papíron négysoros végrendeletet találtunk, melyet még jóval halála előtt írhatott. Imádott unokájára gondol benne: Lilla ne lásson meg betegen, — se holtan, maradjak meg neki "Apó," aki voltam! Első kívánságát teljesíteni nem lehetett, s jobb is, hogy nem, hisz Lilla jelenléte mindvégig vigasztalta, s őrá még az utolsó napon is reagált. Holtan azonban nem látta nagyapját egyik unoka sem. — Hadd köszönjem meg az egész Éltető család nevében minden barátunknak azt a sok őszinte részvétet, amellyel illettek akkor, amikor nagyon kellett a megértő szó és nagyon jólesett. ÉLTETŐ LAJOS EMLÉKÉRE "Meghalt Lajos édesapja" — mondta egyik barátunk amint visszaérkeztünk féléves távoliét után Adába. A szavak — bár nem voltak teljesen váratlanok — mégis egyszerre tátongó űrt szántottak lelkemben. Én Éltető Lajosra legjobban az Alliance, Ohio-i életéből emlékszem. Ott ismertem meg 1968-ban ezt a sokoldalú, tehetséges, kemény székelyt. Ami összehozott, összekapcsolt bennünket — fia barátságán kívül — az az volt, hogy együtt végeztük az ITT-OTT szerkesztését egy évig, amikor Lajos fia Erdélybe ment, hogy összegyűjtse doktori értekezéséhez az anyagot. (Lajos bácsi inkább tanácsadó volt, aki aggódva figyelte, hogy életben maradjon az az ITT-OTT, amely alig egy év fennálása után fia távollétében is rászorult a szerkesztői teendőkre.) Ettől kezdve sokat jártunk (közben én is megnősültem) Alliance-ba, mert miután ífjabbik Lajos visszajött Erdélyből, bár a szerkesztést megint magára vállalta, a sokszorosítást, címzést, kapcsolást, postázást hosszú ideig Allianceban végeztük. Ilyenkor, mikor megérkeztek a gépelt stencilek, Panni feleségemmel oda utaztunk, hogy a fenti munkából mi is kivegyük a részünket. Az ilyen alkalmakkor sokmindenről elbeszélgettünk, mert általában egy hétvégre való munka volt, amit négyesben intézgettünk. Szeretett mesélni és ez mindig színes és érdekes volt. így saját szájából ismerhettük meg ifjúkorát és a küzdelmes éveket melyek követték az emigrációba szorulást a második világháború után. Mesélt arról, milyen volt a Székely hadosztály, és az első emigráció Erdélyből Magyarországra, hogy ott motorkerékpáron járta a falvakat mint malomellenőr, aztán meg mint tanító . . . aztán jött Észak-Erdély visszacsatolása és a visszatérés a szülőföldre ... a vesztett háború, a bombázások és a menekülés Marosvásárhelyről, amit az ő édesapja már nem élt túl. Ezután jött a má-7
