Itt-Ott, 1983 (16. évfolyam, 1-3. szám)

1983 / 2. szám

IM MUM ©MILAM zilahi ÉLTETŐ LAJOS (1898-1983) Már nem is emlékszem pontosan, miből állott a panasz, melyre föl orvoshoz vittem — talán múlni nem akaré, enyhe köhögés. Aztán behívott az ügyeletes, nézzem meg én is a röntgenképeket. Bal tüdejének alsé harmadát folyadék takarta. "Alighanem daganat" — jegyezte meg csöndesen. Ezután kezdődtek a hetekig tárté vizsgálatok, melyek nem vol­tak egyértelműen pozitívak. A lecsapolt folyadékban rákos sejtet nem tudtak kimutatni. A bronchoszkopon át sem látott a sebész rendellenességet, de a "macskaszem," a CAT- scan se szűrt ki semmit. A gyanú mégis az volt, hogy Apámnak valamiféle igen ritka mellhártya rákja van, melyre az esély kb. egy a milliéban, s alig győzte faggatni a sok szakértő, dolgozott-e valaha azbeszttel, mert ez tipikusan az ezzel az anyaggal munkál­kodók nyavalyája. O nem tudott ilyesmiről, de ha tudott volna, az sem változtatott volna a helyzeten. A pontosabb diagnózis kedvéért nagynehezen beleegyezett, hogy biopsziát készítsenek — ez meg is történt, s mostmár bizony pozitív volt a lelet. De még mindig nem tudták, eredeti rákosodásról van-e szó, vagypedig áttételről. Csak később, az első vizsgálatok után öt hónappal, egészen más panaszok kapcsán derült ki, hogy az utóbbiról. Minden kezelést, az enyhe fa'jdalomcsillapítókat kivéve, elutasított. Operálni eleve nem lett volna érdemes, s mint utólag bebizonyosodott, reménytelen kínzás lett volna csupán. Maradt volna a kemoterápia vagy a besugárzás — de mivel gyógyulás nem volt kilátásban, értelmetlennek tartotta a szenvedést meghosszabbítani. Talán igaza volt, bár lehet, hogy amúgy könnyebben állt volna be a vég. A halálról mindvégig nem beszéltünk. Megbetegedése kezdetén határozottan kijelentette, neki ne jósolgassa senki, hogy mennyi ideje van hátra. Nem menekült a tények elől — ahány szakkönyvem volt (Áron öcsém orvos, elavult köteteit nekem adogatja, mert mint minden, az orvostudomány is érdekel), azt mind végigtanulmányozta, de beszélni nem akart a maguktól értetődőkről. Külön készületeket sem tett, legalábbis külsőleg nem. Ebben is igaza volt: a mondanivalókat már rég elmondta, tennivalói meg nemigen maradtak. De nem számított, nem számítottunk progresszív megbénulására. December vége felé már nem tudott járni, csak támaszkodva, január elején már sehogysem. A bérelt tolóko­csit sem bírta pár napnál tovább kezelni. Lakásukból átköltöztettük Anyámmal együtt mi­­hozzánk, s felváltva gondoztuk Zsuzsival a végén már teljesen tehetetlen embert. Nem a­­kartuk kórházba szállítani, meg akartuk kímélni a kórházi halál embertelen tapasztalatá­tól. Elhatározásunkban nem volt semmi romantika, s aki romantikus, annak azt tanácsol­hatjuk csak, hogy hasonló helyzetben ne vállalkozzék ilyenre. Lélegzése Bálint napján hajnali 2 óra 20 perckor elállt, pulzusa még három percig ütött. Már két napja nem tudott szólni sem, most azonban mozgott az ajka — bűcsűzott-e, vagy segélyt kiáltott volna, ki tudja — aztán hirtelen eltorzult az arca, elfehéredett, s a görcs­ben összeszoruló mellkas kiszorította tüdejéből az utolsó lehelletet. Hangosan mondtuk az istenveledet, hogy ne féljen, szeretjük, vele vagyunk, s ezt talán még hallotta is. Aztán kikattintottam az oxigént, s ránk borult Portland éjjeli csendje. Reggel felé mégegyszer bementem szobájába, megsímogattam a homlokát. Még meleg 6

Next

/
Thumbnails
Contents