Itt-Ott, 1983 (16. évfolyam, 1-3. szám)

1983 / 3. szám

(Az ugratás juttat eszembe mégegy személyes pillanatképet. Mikor 67-ben először invitált meg bennünket Tihanyba, belépvén a házba, egyenesen a jobboldali nagy falhoz vezetett, ahol múzeumszerű kiállítása volt a népi szerszámokból. Rábök az egyikre: Mi ez? Csoroszlya! Hát ez? Rakonca! És emez? Főhérc! Na, maga valóban népfi! Bejöhet! Itt ez a másfélliteres csatosüveg bor. Saját termésem. Ezt megihatja, engem az orvosom ideiglenesen eltiltott. De ossza be! Többet nem kap!)

Befejezésül egy pár szót arról az Illyésről, akiről a legkevesebb szó esik. A legtöbbször egy mukk se! Az Istent kerülgető, a Vele győzködő Illyésről. Mert ilyen Illyés is volt. Ezt hangszalagjaimmal is tudom bizonyítani. Versei is elárulják. Szűkszavúságának ezen a téren marxista beütése csak az egyik magyarázata, a másik az a férfias szemérem, ami a magyar kálvinista paraszt Istenhitére és vallási világára annyira jellemző. S benne ez a vonás is megvolt. Az ugratások során soha nem mulasztottam odavágni neki: én fél-pápistaságod ellenére Téged mindig kálomistának tekintettelek és tekintlek is, amig élsz. (Azt hogy egyházi temetésén a szolgálatot nem két felekezet papsága végezte, sajnálatosnak tartom, az illyési alkathoz az illett volna. Mit nem adnék, ha a farkasréti temetőben én lehettem volna a kálomista pap! Lett volna mondanivalóm.)

Illyést reformátusnak keresztelték, és katolikusnak konfirmálták. Az Illyések katolikusok, a Kállayak reformátusok voltak, szépapja, Kállay Sámuel pedig éppenséggel gyulavári prédikátor, aki úgy koldulta össze az általa épített kálomista templomot. Illyés két őse

Lelki alkatában a két örökség föloldatlanul koexisztál. Ahogy maga mondja „A vegyesházasság átka” című versében.

,,a mindig úrhitű tolnai pásztor s a csupa dac sárréti prédikátor.

A VEGYES HÁZASSÁG ÁTKA

Két szellem küzd itt, amint látható, egy hívő és egy istentagadó.

Nagy próbát rótt rám már azzal az ég, hogy vegyes házasságból származék.

Kitör a másik erre untalan:

Biz a pokolba, tisztelt nászuram. — Oda-e? — Oda, és ez a gyerek, ha így nevelik, ez is elveszett.

Két nagyapa, két család szelleme próbálja bennem: egyesülhet-e?

Az egyik csöndes, egyre mosolyog, úgy kérdi gúnnyal: Hová is jutok?

Pipára tömnek, fölsercen a tűz, s a mennykék füst, mely mindent egybefűz. Szemem elől felhőbe lengenek.

Egyedül vagyok, veszendő gyerek.

Nézek utánuk. S ami lent maradt: arcvonásaik itt az arcomon hol mosolyra, hol könnyre állanak. Örök harcukat tovább harcolom.

21