Itt-Ott, 1982 (15. évfolyam, 1-4. szám)
1982 / 2. szám
PIPAFÜSTNÉL A sokak szerint egy Gilbert és Sullivan operettbe illő argentin—brit összetűzés — ami tragikus kimenetelűvé válhat még Nyugat számára — magyar szempontbél azért érdekes fejlemény, mert a két fél olyan jelszavakat varratott zászlajára, melyeket mi is szeretünk hangoztatni: a történelmi jogét (argentin részről)és az önrendelkezési jogét (britoldalról). Smiért ne? A Magyarországtól erőszakkal lecsatolt területek kérdésében ugyanis mindkét elv alapján súlyosabbak a sérelmei a magyarságnak, és nagyobbak követelései is, mint a Falkland-Malvina szigetekért viaskodó felek bármelyikének. Nem 1800 magyarnak, hanem több, mint hárommilliónak nincsen sem nemzeti hovatartozását, sem a legközvetlenebb helyi kormányzást illetőleg semmiféle önrendelkezési joga, s a történelmi jog se félmillió juhot legeltető mezőre, hanem a magyarság történelmi hazájának több, mint kétharmadára terjed ki. A szigetek birtoklása Argentína és az Egyesült Királyság számára legfennebb presztízskérdés; a magyarság részére viszont létkérdés az elcsatolt területek s lakóik sorsa. Szomorú, hogy fiatal argentin és brit katonák életükkel fizetnek csak azért, hogy a két, ma még tárgyalni nem hajlandó kormány azután mégiscsak tárgyalással döntse el a szigetek hovatartozását. (Vajon hány magyar fiú szolgál az argentin haderőknél, s hány a briteknél?) De ebben tanulság rejlik számunkra is: tárgyalni csak akkor lehet, ha az kölcsönösen érdeke a feleknek, s ez sokszor sajnos kényszerhelyzet kiváltását követeli meg, amikor ugyanis a tárgyalás, az egyezkedés megtagadása az ellenre nézve súlyos következményekkel jár. Argentínával a britek százötven évig nem álltak komolyan szóba a Falkland-kérdésben; ezek után azonban, végződjék bárhogy a hadjárat, nem kerülhetik el a tárgyalást, s azt is megjósolhatni, hogy hanem ma, akkor holnap, Argentína lesz a nyertes, ha nem a győztes, mert az Egyesült Királyságnak nincsen módja arra, hogy a szigetek feletti felségjogát a végtelenségig erőszakkal tartsa fenn. Magyarországnak a második világháború óta nincsen független katonapolitikája, katonai doktrínája. Ha jobbról nézzük; katonailag a Szovjetunió gyarmata, ha balról; egy katonai-politikai koalíció (Varsói Szerződés) tagja, melynek érdekében katonai függetlenségéről teljes mértékben lemondott. Ennek a ténynek megfelelően külpolitikája sem lehet független. Elképzelhetetlen tehát, hogy Magyarország olyan akciót kezdeményezzen, melynekalapját erőszakos beavatkozás vagy az azzal való fenyegetés szolgáltatná. Mindamellett egyéb téren, így pl. a gazdasági és kulturális politikában nem teljes az ország megkötöttsége, de nem teljes a diplomácia terén sem, akár a szocialista, akár a nemszocialista világról van szó; a kormánynak minden bizonnyal volna ma már módja arra, hogy az adott szűk korlátok közti, erősen limitált manőverezési lehetőségeket kihasználva oda hasson, hogy legalább valamivel emberibb, méltóságteljesebb körülményeket biztosítson a lecsatolt területek magyarsága számára. Igazságtalanok lennénk ha azt állítanánk, hogy a magyar politikai apparátus semmit sem tett és tesz e vonatkozásban. Csakhogy amit tesz, azt majdnem sub rosa, nemhivatalosan és nem nyilvánosan teszi, s ezért politikája majdnem teljesen eredménytelen. Hivatalosan a Magyar Népköztársaság is azt az ideológiailag dogmatikus álláspontot fogadja el, miszerint a szocializmusban lényeges nemzetiségi-kisebbségi problémák nem léteznek, s ha mégis, akkor csak a múlt csökevényei — annak dacára, hogy éppen a magyarság állapota szolgáltatja a legeklatánsabb példát arra, hogy a szocialista rendszer nemhogy nem javított a helyzeten a két világháború közötti időszakkal összevetve (legalábbis ebben a kérdésben nem), hanem még rosszabbá tette azt azáltal, hogy a lokális társadalmi auto4
