Itt-Ott, 1982 (15. évfolyam, 1-4. szám)

1982 / 4. szám

ILffiWffilLEK Sass Mártonnak. Csikágó: Kicsit szégyenkezve ragadok pennát, régen nem jelentkeztem, te pedig figyelmesen és kedvesen törődtél velem. Mentségemre szolgáljon, hogy háborús időkben élünk, minden nehézkes, tízszer, százszor annyit kell dolgozni, hogy túléljük a vihart .... Híres lett Argentína! Most legalább azt tudja mindenki, hogy hol van, és hogy mi a fővárosa. Mégis bosszankodom, hogy itt vagyunk. Azonban kikapok, ha ezt hangoztatni merem, mert a befogadó országnak hálával tartozunk. Az ezt állítok szeretik elfelejteni, hogy a befogadó országnak mi is sokat nyújtottunk, amire büszkék lehetünk. Egészen különleges és meglepő "szórakozás" az egész háborús lázat figyelni, figyelve honfitársaink gondolatvilágát. Ez minden híradással felér. Megint egyszer bebizonyoso­dott, hogy nem vagyunk politikus nemzet. Legtöbben összetévesztik a nacionalizmust, sőt a sovinizmust, a hazaszeretettel. Magyarságuk gyökértelen, mert az otthoni magyarság­gal semmiféle kapcsolatot nem tartanak fenn. Teljes erővel belekapaszkodnak az argentin álláspont védelmébe — ki-ki a maga módján —, és magukat abszolút hazaszerető honpol­gároknak érzik. Néhány tragikomikus magyarázat: "Milyen nagyszerű, hogy az egész világsajtóban az első oldalon szerepelünk . . . ." MI szerepelünk, a MI háborúnk, mert már mi is teljesen argentinok lettünk. Legfeljebb összehasonlításképpen elővesszük a magyar történelemből azt a keveset, amire még emlékszünk. "A Malvin szigetek ügye teljesen megegyezik 56-tal!" Döbbent hallgatásomra az illető magabiztosan folytatja: "Mi is (t.i. mi, argentinok!) egy zsarnok elnyomása alól akarunk felszabadulni." Arco­mon még jobban láthatta a csodálkozást, mert tovább magyarázott: "Igen, felszabadulunk az amerikai elnyomás alól!" — Vajon érdemes ezzel vitatkozni? — "Argentína újjászüle­tése!" — harsogják mások. "Végreösszetartás lesz, és minden nagyszerű lesz! Lelkileg feltámadunk!" — "Rengeteg munka lesz, az ipar, a mezőgazdaság fellendül, a spekuláció megszűnik." Kis logikát keresve, halkan megkérdezem, hogy a háborúért (ha akarják; háborúnkért) ki fog fizetni? Vajon a munkás és a munkaadó érettebb lett? — kérdezem tovább. Többet fognak dolgozni? A munkaadó — ha úgy akarom, a tőke — hirtelen szo­ciális öntudatra tett szert? Vajon a rákfene szerű állami apparátus és a katonák mohó étvágya kisebb lett? — Minderre nincs válasz, a megrögzött optimisták tovább dalolják nótájukat. Hála Istennek, mert ezeknek jó így. Honfitársaink közül sokan Erdély helyze­téhez hasonlítják. Aztán nagyszerű ötletük mellett komolyan érvelnek. Magamis, hogy­hogy nem gondoltam erre előbb? Csakhogy éppenséggel az 1800 szigetlakó sohasem akart az angol "elnyomás" alól felszabadulni, illetőleg Argentínához tartozni. Honfitársaim vá­lasza: "Az erdélyi magyarokat sem kérdezték, hogy hova akarnak tartozni." — Megint csak kérdezem: érdemes vitatkozni? — Sokan Trianonhoz hasonlítják. A szomorú szik­lák legalább annyit érnek, mint Magyarország elvesztett 2/3 része. Valóban számomra is egy különös háború. Innen 2 500 km.-re (BP—Voronyezs) gyil­kolják egymást. Itten ugyanúgy mint eddig, megvan a vasárnapi vajaskifli, és a népnek a futballmérkőzés. Csak néhány csillogó-villogó reklám sötétedett el. Ez még jót is tesz a város külalakjának. A háborút csak a rémhírek hozzák közelünkbe, de már ezek iránt is elfásulunk. A máris süllyedő életszínvonalunk, a megcsappanó munkalehetőségek fi­gyelmeztetnek a valóságra. Azokban a családokban van nagy izgalom, melyekben 18-25 éves fiúgyermekek vannak. Szerencsére még nem tudok magyar áldozatról. Fennhangon szidják Reagant, Haigot és politikájukat. "Hátulról lekéseltek." "Köpö-34

Next

/
Thumbnails
Contents