Itt-Ott, 1982 (15. évfolyam, 1-4. szám)
1982 / 4. szám
igazi magyar zenekultúra, elsősorban azért lesz, mert Kodály hitt benne."^2 Kodály tudta, hogy ez a munka zeneszerzői tevékenysége rovására megy. "Nem sajnálom azt az időt — írja már 1946-ban —, mert ha kevesebb művet írhattam is emiatt, valamennyire hozzájárultam a jé zene megértőinek szaporításához."^ A háború után még 20 termékeny éve van hátra. Oktat, komponál, de egyre több időt vesz igénybe tekintélyéből származó társadalmi szerepe: vendégszerepei, szénokol, kongresszusokon vesz részt bel- és külföldön. Amerikába is eljut többször, hogy itt is terjessze elvét, miszerint a zene mindenkié — s közben megismerkedik az észak-amerikai magyarság helyzetével is, azokéval a magyarokéval, akiket ő a 8. törzsnek nevez. Hadd olvassam fel hozzánk, "Távol élő magyarokhoz" címzett szózatát, 1961-ből; Amerikában járva szomorúan tapasztaltam, hogy magyarjaink mennyire oldott kéve gyanánt élnek. Míg a svédek, írek, olaszok, csehek és szlovákok amerikai állampolgárságuk mellett megtartják nyelvüket, szokásaikat, szervezeteik tevékenyek, kapcsolatuk az anyaországgal szoros és állandó; a magyarok második nemzedéke már alig, a harmadik sehogy sem tud magyarul. Nem ismerik, nem követik az itthoni fejlődést. Mi tartja amazokat össze, jobban, mint a magyarokat? A műveltebbjét a nagyobb kultúra. (Egyszer svéd énekkar adta elő Chicagóban a Psalmus Hungaricust. Magyar énekkar, bár van itt-ott, nincs olyan fokon.) A többieket a törzsi összetartozás, a népkultúrában gyökerező azonosság érzete. A magyaroknál mindkettő fogyatékos, helyette ott az ősi széthúzás, különködés, külömbködés. Hogy nem vágynak haza, érthető: itt rossz dolguk volt. De az íreket is a nyomorúság hajtotta ki, talán még nagyobb, mint a magyarokat. Mégis otthon a szemük és szívük, különösen, mióta független állam lett Eire, amiben nekik is nagy részük volt. A 200 éve kivándorolt angolok az Appalachia hegyvidéken olyan dalokat őriztek meg, amilyeneket az anyaország már régen elfelejtett. A mi magyarjaink alig is tudnak egyebet a XIX. század divatos népszínműbeli népdalainál. Azokon túl legfeljebb az operettig terjed zenei igényük. Nem ismerik igazi ősi népdalainkat, melyek különben itthon is csak most kezdenek köztudattá válni .... A legnehezebb bányamunkára szorult honfitársainktól nem kérhetjük számon a műveltséget. De elegen élnek ott az anyagi kultúra olyan szintjén, amelynek szellemi kultúrájuk alatta marad. Ezektől méltán elvárhatjuk, hogy ne maradjanak el az anyaország kulturális fejlődésétől. Mindenekelőtt a nyelv fenntartásáért, ápolásáért tehetnének többet. 22. Eősze, 286. 23. Kodály I, 189. 25
