Itt-Ott, 1982 (15. évfolyam, 1-4. szám)

1982 / 1. szám

Csoóri Sándor (Budapest);

NEMZETI GONDJAINK SZENVEDÉLYES VERSMONDÖJA (Bevezető Tompa László Illyés estjéhez, 1981. november 2-án)

Amikor egyik író barátom meghallotta, hogy másodszor is elvállaltam Tompa László estjének a bevezetését, fanyalogva húzta félre a száját: "Mi közöd neked egy műkedvelő színészhez? Duhaj, rámenős versmondó, ha szavalás közben odatartanál a szája elé egy őszirózsát, indulatában talán még le is harapná szárastólMitagadás, sértett, de tetszett is ez a kíméletlen hang, ez a vaskos, már-már sátánkodó vélemény. Barátom szabadszájúságában ott éreztem annak a szókimondó, zamatos szabadságnak az ízét, amely nélkül nem volt és nem is lesz soha átfűtött szellemi élet. Petőfi, Ady, Németh László harapós kedvét láttam egy pillanatra fölparázslani az időben. A rögtönzött kirohanást hasonló rögtönzéssel tudtam csak lefékezni. Megnyugtattam a barátomat; a botrány elkerülése végett a világért se viszek a színpadra magammal őszirózsát.

A kérdés persze az ígéretem megtartásától függetlenül is itt maradt a fejem fölött: valójában mi közöm nekem Tompa Lászlóhoz, mi közöm személyéhez, munkájához, haragvásaihoz, Szabó Dezsős vértolulásaihoz, népszerűsége vagy népszerűtlensége zásziófényéhez? Talán székelykedése, magyarkodása köt hozzá? A kihajtott ingnyak romantikája? Talán az, hogy rövidebb-hosszabb időre őt is el-eltiltják a közszereplésektől, akárcsak engem? Ezek gyenge, foszlékony kötelek volnának. Vagy inkább az, hogy szeretem a vulkános, hajthatatlan fenegyerekeket? Nem, nem, ez is csak látszat maradna, mert nem szeretme őket. Hamar felejtenek és könnyen megbocsátanak maguknak. Tompában én az idegbajba átfordult szenvedélyt és hűséget becsülöm. A szétzilált idegeket. Azt a nyavalyát, amelyet "magyar betegségnek" is nevezhetnénk: az ember beleszeret a végzetébe, a történelem hiányos öltözetében táncoló balsorsba — és monogám marad élete végéig.

Mindnyájan tapasztalhattuk már, hogy az igazi meggyőződésben mindig van valami riasztó, félelmetes, valami kíméletlen önfelszámolás, valami jeremiási és Don Quixote-i egyidejűleg. Különösen ha nincs lendülete a korszaknak, ha a szélmalom és az ellenség összetéveszthető egymással. Tompában tagadhatatlanul van valami ami egyszerre eszményi és torz is. Mint mindenkiben aki erejét megfeszítve hadakozik. Ezt a kettősséget én már az első föllépésekor észrevettem, de akkor még nem tudtam neki nevet adni. Később, ha színpadon láttam, vagy ha utcán, sose jutott eszembe, hogy Tompa László művész, vagy hogy nem az. De mindig eszembe jutottak róla a boldogtalan erdélyi kitagadottak, meghurcoltak, a kárvallott életűek, az Apáczai Csere Jánosok, a maguk lelkét és a maguk mentségét kereső Misztótfalusi Kis Miklósok, akik jót akarva vadultak ki az emberek közül, de így is az erkölcsi erő képviselői maradtak. A morál szent betegei, akiknek a fején már akkor őszülni kezdett lassan Bethlen Gábor Erdélye. Őszülni, kopni, hulladozni. Nem képességeket, csupán alkatokat hasonlítok össze. Hiszen kivadulásaiért Tompa László is megkövethette volna, sőt talán meg is követte a maga eklézsiáját. Hogy másnap ott folytathassa buzgólkodásait, ahol abbahagyatta vele a sors.

Ismerek érzékenyebb és árnyalatokban parádézóbb művészeket nála, de célrafigyelőbbet, aki a magyarság újra és újra előgomolygó gondjaiból makacsabb ösztönnel igyekezett kivágni magát — alig-alig. Minden eddigi önálló estje kísérlet volt erkölcsi, közér-MA<KYAM<D)ffiS>ZA(E

17