Itt-Ott, 1982 (15. évfolyam, 1-4. szám)
1982 / 1. szám
zeti és tudati helyzetünk föltérképezésére. Kik vagyunk, mik /unk, hol tartunk a történelmi leckében, illetve hol kéne tartanunk. A "Minálunk v; k fenyvesek" c. műsora pl. az érdélyiségkiesett gyűrűkövét helyezte vissza meglazult t ltunkba. Az Ady, a Tamási, a Sütő, a Németh László összeállítása pedig egyetlen deltába ömlő monológ volt arról, hogy a sokféle sorsú magyarságot egyetlen szellemi haza polgárainak kell tekintenünk a leveretések jogán és az ocsudások jogán is. A ma esti bemutatója ugyanezt a gondolatsort folytatja Illyés alakjával és újabbkori alkotásaival a középpontban. Nemzet, nemzetiség, szétszóródás — csupa időszerű és mégis a sarokba szorított téma. Egy nép lelki élete, viselkedése és betegségei — úgyszintén. Már-már politikai udvariatlanság ilyesmit fölborzolni és a látlelettel kiállni a nyilvánosság elé. Tompa szívóssága és csökönyössége ebben az udvariatlanságban fejeződik ki a legérzékletesebben. Afennkölt, a magasban járó értelmiségiek egyik része morog, legyint, zsörtölődik, vagy a körmével próbálja fölszántani a nagyközönség és a politika közönyét nemzeti ügyekben, a másik része viszont délutáni álmát alussza édesdeden, s e közben Tompa, ez a se művész, se értelmiségi, se politikus, ez a minden körön kívüli versmondó évek óta a jelenkori magyarság legterhesebb gondjait leltározza. Ha az újságok arról írnak, hogy a nemzet még sosem emelkedett ilyen magasra mint manapság, s ehhez előkelő helyen közük még nyomatékül a világ helybenhagyó véleményét is, Tompa ellenpontozásul a herderi jóslat el rongy olódott vízióját lengeti meg előttünk. Jól tudja ő is — velem együtt — hogy a világhelyzet, különösen pedig a közép-európai helyzet ismeretében a mai Magyarország megérdemli a csodálkozást, az érett rokonszenvet, ha pusztán az életkörülményeket, akirakatokat, az anyagi értékek rendjét nézzük. Megérdemli, ha a távlataitól megfosztott jelent jár juk körbe. De ha a nemzetiségi tudat szintjére süllyedt nemzet, vagy ha a szemünk láttára morzsolódó határokon túli magyarság szempontjából is vizsgálni merjük magunkat, a bűntudat már most halállal rettenti szívünket. "A sírt, hol nemzetiség süllyed el,/Népek veszik körül" — ugye még rémképnek is visszataszító? Pedig az autonómiájától, intézményeitől, s az anyanyelv-nemzet nyílt rokons zenvétől elszakadt kisebbségek erre a sorsra juthatnak. A jogfosztottság nem csak Afrikában fölháborító és roncsoló veszély, de mindenütt. Ha egy ország nem emel szót a nyelvét beszélők és a kultúrájához tartozók érdekében, akarva-akaratlan cinkosává válik azoknak, akik egyebek közt épp a nyelve és a származása miatt büntetik a kisebbségi sorsra jutott embert. A magyarság ne támadjon senkit, de legalább nyíltan védekezzen! Ha elmulasztja ezt, mulasztása a tartását s a maradék jellemét is könnyen kikezdheti. Erre pedig különösképp vigyáznunk kell egy olyan országban, ahol amúgyis baj van az életösztönnel. A magyarság az utóbbi időben kiábrándítóan elkezdett fogyni. A legszelídebb jóslat szerint is az ezredfordulóra négyszázezerrel kevesebben leszünk mint ma. Az öngyilkosok, az alkoholisták gyors megszaporodásáról most ne is beszéljünk. Lassan világelsők leszünk mindenféle önpusztításban. Civilizációs betegségbe estünk? Vagy a századok óta tartó belső bizonytalanságunk mostanra roskasztott meg bennünket jobban a kelleténél ? Talán mostanra érik be Ady jövendölése: "Elveszünk, mert elvesztettük magunkat" ? Talán a jobblét mutatja meg jobban a rosszat is ? Ahhoz, hogy ezeket a kérdéseket ne vádaskodva, ne hangulatkeltve, s ne szószátyár módra, de hiteles történelmi háttér előtt tehessük föl magunknak, Tompa szinte az egész magyar szellemi élet lélektanát hívja segítségül. Egy négyszázötven esztendős imát a Mohácsi Vész esztendejéből ugyanúgy mint Adyt, Berzsenyit, Móriczot, Veres Pétert, Zrínyi Miklóst, Sütő Andrást, Bartók Bélát, Petőfit, Fábry Zoltánt, Illyést és másokat. Az 18
