Itt-Ott, 1982 (15. évfolyam, 1-4. szám)

1982 / 3. szám

párbeszédet ajánl az eddigieknél. „Egy népnél sem vagyunk alábbvalóak, sem a nagyvilágban, sem Közép-Európában rendelt helyünkön, a számtalanszor felépített hazában - mondta Cs. Szabó -, legyen hát végre köztünk a dialógus is egyenes, félelem nélküli, egyenlő értékű, lojális. Jó sok nekifutás után ma sem jutottunk el odáig. Akkor pedig ne csodálkozzunk valamin. Vannak idekint makulátlan múltú s haladó szellemű írók, akik mereven elzárkóznak minden eszmecserétől. A baj az, hogy nyomós érvekkel is tudják igazolni: merevségük nem gőgös hóbort, hanem megbecsülni való maximalizmus.”

A minőségi változás, a szükségszerű javítás igényét kívántuk kifejezni 1981. augusztusi, a tízéves anyanyelvi mozgalmat köszöntő számunkkal. A Pécsett megrendezett IV. Anyanyelvi Konferencián alkalmunk volt sok külföldi barátunkkal, olvasónkkal találkozni, akik amellett, hogy nagy megbecsüléssel, szeretettel beszéltek a Vigíliáról, nyomatékosan hangot adtak abbeli véleményüknek is, hogy a kapcsolatok ápolásának és gazdagításának törvénye ma már többet követelne az otthoniaktól, mert a kontaktusok jelenlegi színvonala elmarad a kínált lehetőségektől. Ezt elemezte Nagy Károly a Rutgers egyetem szociológia professzora is a Konferencián tartott előadásában, melyet novemberi számunkban közöltünk. A világon szórványokban — az ő terminológiáját használva —, „szigetekben” élő magyarság és az óhaza közös feladataként jelölte meg: „Elsősorban megtartani, művelni és a következő nemzedéknek megtanítani a magyar nyelvet és kultúrát, a magyar nép-, nemzet- és töténettudatot... Másrészt: a magyar nyelvet és kultúrát, a magyar múltat és jelent a más nyelvűek számára ismertté tenni ugyanolyan fontos, mint a külföldi művészi, társadalmi valóságokat magyarra fordítani.”

A Vigilia eddig is, ezután is eleget tesz eme hivatásának, melyet alapítóitól, nagynevű szerkesztőitől — Possonyi Lászlótól, Sík Sándortól, Rónay Györgytől —örökölt: betekintést nyújtani a külhoni magyarság irodalmába, művészetébe, tudományos munkálkodásába, ismertetni és publikálni a termékeny nyugati magyar literatúrát és lapkiadást, elvégezni a magyarságtudat megtartásából és formálásából adódó közös feladatokat. Az a változatlanul időszerű cél vezérel bennünket, hogy a barátság, a kölcsönös megértés elmélyüléséért dolgozzunk ebben a fenyegetett világban; egymás értékeiről és problémáiról ezentúl még jobban, kimerítőbben tájékozódjunk. Sohasem pusztán arra keressük a választ — a babitsi szófordulattal élve —, hogy ki a magyar?, hanem hogy: mi a magyar? Azaz: milyen értékekben, minőségben, tehetségben fejeződik ki magyarságunk, amely nemcsak a nemzetnek, hanem a nemzeteknek, az összemberiségnek is hasznosat adhat. Olyan magyarságtudat megőrzéséért és megerősödéséért fáradozunk, amely nem rekeszt ki senkit a magyarság nagy családjából rosszul értelmezett világnézeti, vallási vagy mozgalmi érdekekből. A vitázó, párbeszédes gyakorlatú, nemzetben és történelemben gondolkodó magyarságtudat aktivitásáért és nyitottságáért küzdünk továbbra is, amely egyenesen következik a Vigilia katolicitás-felfogásából — hiszen az „egyetemesség” egyúttal teljesség-igény is —, s az evangéliumi „jó hír” zsinati értelmezésére épül. A békesség, a teremtő munka és a testvériség apostoli küldetése ugyanis „minden teremtményre” kiterjed. Vagyis — hadd hivatkozzam most Sík Sándorra - „a felebaráti szeretet törvénye nem ismer kivételt: hogy zárhatna ki tehát akár érdeklődése, akár szeretete, akár tevékenysége köréből akárkit, akármit”, aki vagy ami a világot, az emberiséget, a magyarságot közelebb hozza egymáshoz, a szellemi kincsek kosarát mindenkinek egyformán odakínálja, s legalább a kultúra asztalához tisztességgel ültethet —valamennyiünket?

15