Itt-Ott, 1982 (15. évfolyam, 1-4. szám)
1982 / 3. szám
A Vigília és a hazai szellemi élet A Vigilia — mint már említettem — 47 éve működik a magyar szellemi élet és a magyar katolikus egyetemesség javára. Első évfolyamaitól kezdve a magyar irodalom és művészet legjobbjai segítették a munkájukat. A háború utáni politikai, tudományos és művészeti korszak vezéralakjai közül jó néhányan — egyesek éppen ellenkező előjellel, mint korábban — voltaképpen a Vigilia hasábjairól indultak. Hogy csak a legismertebb neveket említsük: a néprajztudós Ortutay Gyula, az irodalomtörténész Sőtér István, az író Boldizsár Iván és Jankovich Ferenc, az akkortájt még verselő Bóka László és Bárány Tamás, a művészettörténész Pogány Ö. Gábor, az esszéista Somlyó György és Bálint Lajos, a Moliére-fordító Major Tamás és Várkonyi Zoltán. A Vigilia a vérzivataros negyvenes években is megőrizte nyitottságát: üldözött írókat, költőket juttatott megjelnéshez — sokszor álnéven — és anyagi támogatáshoz, akik már sehol másutt publikálni nem tudtak. Itt közölték írásaikat még a legutolsó időkben is Vas István, Radnóti Miklós, Somlyó György, Baksa Soós László, Vaád Ferenc, Örvös Lajos, Mándy Iván és mások. Az ötvenes években, az 1946-tól 1948-ig tartó átmeneti prosperitás után, a Rákosi-éra a Vigilia életének újabb nehéz szakaszát jelentette. Az egyházi és a spirituális lapok, kiadóvállalatok felszámolása után a katolikus sajtó gyakorlatilag négy kiadványra redukálódott. Engedélyezték az Új Embert és A Keresztet — amely később a Katolikus Szó címet vette föl — hetilapként, a kőnyomatos, hírközlő Magyar Kurírt és folyóiratként a Vigíliát. A lapból négyezer példánynál többet nem volt szabad kinyomtatni. Bevezették az állami cenzúrát, amely 1965. január 1-ig állt fenn. A nálunk személyi kultusznak nevezett történelmi időszakban a merev, dogmatikus államvezetés azt a tételt képviselte, hogy a vallásosság egyenlő a politikai és szellemi reakcióval. Sajnos azonban a katolikusok egy részénél is eléggé elterjedt volt az a nézet, miszerint a vallásosság összekapcsolható a politikai rakcióval olyasformán, mint a XIX. századi Franciaországban a ,,trón és oltár” szövetsége. Ez a rendkívül nehéz, sok áldozattal, lemondással járó történelmi szakasz körülbelül 1954-ig tartott. 1954-ben jelentkeztek az első szelíd változások, amelyek mind erőteljesebbé váltak, különösen XXIII. János pápa trónralépése után és a II. vatikáni zsinatot követően. Visszatérve az 50-es évekre: a Vigilia akkor kettős feladatot igyekezett teljesíteni. Egyrészt otthont adott a számos katolikus lap és könyvkiadó megszűntével publikációs lehetőségek nélkül maradt íróknak, költőknek, újságíróknak, akik a katolikus orgánumok „szakemberei”, nemegyszer apologetái voltak, köztük Kunszery Gyulának, Kézai Bélának, Mihelics Vidnek, Doromby Károlynak, Sinkó Ferencnek, Szigeti Endrének. Másrészt viszont teret biztosított azoknak az íróknak és költőknek is, akiket a hivatalos kultúr-politika az irodalmi élet peremére szorított, vagy hallgatásra ítélt. Ők ma a magyar irodalom élvonalát képezik, nélkülük nem lehetne magyar irodalomról beszélni. Itt közölt Ottlik Géza, Pilinszky János, Weöres Sándor, Nemes Nagy Ágnes, Károlyi Amy, Rónay György, Thurzó Gábor, Toldalagi Pál, Mándy Iván, Hajnal Anna, Nemeskürty István, Berda József és mások. 16
