Itt-Ott, 1981 (14. évfolyam, 1-4. szám)

1981 / 1. szám

hangoló születési statisztikák. Az ország lelkiéletének a zavarai százados eredetűek. De ha régen inkább gazdasági okai voltak a sors rontásnak, ma inkább tudati s közérzeti okai vannak. A leromlott közösségi érzület szenved állandó vitaminhiányban. Véleménye, nézete minden otthon élő magyarnak van, mondhatja is, ha éppen jónak látja, de hétköznapjai fölé lendítő eszméje csak nagyon kevésnek van. És nem kattognak a fejekben sem olyan alternatívák, amelyek a mai mozgalmas időkhöz igazodva az ország életét nemcsak felülről, de alulról is befolyásolnák. Holott egy népnek lét-stratégiára is szüksége van, mert meghódítani csak azt tudja, amit a tudatával is körbe tapogatott. Ami csak a külső világban készül el, bármilyen szemrevaló érték is, könnyen bekebelezhető, lerontható, kisajátítható. Tartós az, ami érzelemként, erkölcsi erőként és akaratként újra és újra föltámadhat .

Kedves Barátaim, talán hosszan és kihegyezetten beszéltem mostani életünk féloldalasságáról. De úgy gondolom, ez a féloldalúság szül olyan politikai modelleket, amelyek már nemcsak az anyaországi, de a világon élő magyarság sorsát is érintik.

Az egyik ilyen alapelv például az, hogy egy kis ország legáldásosabb külpolitikája: a jó belpolitika. A másik egy Németh Lászlótól örökölt gondolat átszabása a mai időkre; teremtsünk Magyarországból minta-országot és a határokon kívül élő magyarok anélkül is ránk tapadnak majd, mint valami mágnesre, hogy a status quo megbolytatása eszébe jutna bárkinek.

Mindkét elképzelés tiszteletre méltó és nemes. De megítélésem szerint indokolatlanul egyoldalú és hagyományos. A kisebbségben és a szétszóratásban élő magyarság bármenynyire kiszolgáltatott is az otthoni többség akaratának, illetve helyzetének, olyan autonómiát alakított ki vagy kényszerült kialakítani, amelyet a mágnesesség finom hasonlata már nem képes magához rántani. Magyarország jó külpolitikája csak részben lehet a jó belpolitika, mert például az amerikai magyarság viselkedése, kultúrája s közvetítő képessége már önmagában is diplomáciai viszony. Egy törvényen kívüli, de az emberi lehetőségeken mindig belül maradó viszony. Egy eljátszható, de semmi mással nem helyettesíthető esély. A világnak nemcsak erőre, hatalom-fitogtatásra, de meghittségre is szüksége van. Nemcsak a gyűlölködés tolmácsaira, hanem olyan közvetítőkre is, akik nem csupán két nyelvet sajátítottak el, de két kultúra és két nemzet érzékenységét is. Ha a kint élő magyarság nagy részét nem a történelem és nem a szocializmus válságai dobták volna ki a világba, a lelkiismeretünk lángját lejjebb is csavarhatnánk, de így a közös érdekeken túl bizonyos fokú közös bűntudat is összeköt bennünket.

Nyelvében él a nemzet — mondták a régiek. A XIX. század jelmondata igaz volt a maga korában, de nem volt igaz, mondjuk Pázmány Péter és Bethlen Gáboréban, sem a kuruc—labanc hadakozások korában. József Attila gyönyörű megfogalmazása, mely szerint a nemzet; közös ihlet, följebb emelte a múlt század gondolatát. De lassan még a József Attila-i jelmondatot is tágítanunk kell, mert a hatvanas évek végétől a világ tizenhatmilliónyi magyarsága egy új közérzület, egy új közmegegyezés mondatait keresi, formálgatja. Mégha ez a közmegegyezés olyan disszonanciákat csikorogtat is, mint Bartók zenéje.

A nemrég Amerikában járt Mészöly Miklós fogalmazta meg — egy Pécsett megjelenő folyóiratban — ennek a közmegegyezésnek értelmi és érzelmi alapját. Ezt írja; "A világ minden pontján vannak — és kell legyenek — minden nézetkülönbségen túlmutató, osztatlan magyar érdekek. Ezeket az érdekeket lehet jól és sokféleképpen rosszul képviselni. Egy biztos: távlatilag végképp semmire se vezet, ha különböző kapcsolatainkban — burkoltan vagy kevésbé burkoltan — tétté és előfeltétellé tesszük a szemléleti—ideológiai 'felzárkó-9