Itt-Ott, 1981 (14. évfolyam, 1-4. szám)
1981 / 1. szám
E szervetlen alakulás, ezacsámpás közép-európai történelem nem csupán a legutóbbi évtizedek szobrászati műve. Akinem riad vissza a gondolati modellek egyszerűsítő voltától, Magyarország utolsó hatvan esztendejéről két eretnek, de jól körülhatárolható modellt vázolhatna föl. Az egyiket a Horthy-korszakról, a másikat az ötvenhat utáni időkről. Mi volt a Horthy-féle politika alapja ? A revízió eszméje. Tapadt-e hozzá figyelemre méltó igazság s nemzeti érdek? Föltétlenül! A trianoni békediktátum olyan sebet ejtett minden magyaron, hogy könnyű volt a sérelem legnagyobb közös többszörösét megkeresni. A napszámos, az egyetemi tanár, a vasöntő, a néptanító is helyeselhette ezt a jóvátételt kereső politikát. Horthyék veszedelmes egyoldalásága azonban nagyon gyorsan lelepleződött: a magasra csigázott nemzeti program mellett bűnösen megfeledkeztek a nemzet szociális kérdéseiről. Földkérdés? Egyke? Nyomasztó nagybirtokrendszer? Kitántorgás? Öngyilkosság? Mintha ezek a gondok csak az Istenre tartoznának. A mesterségesen előidézett szklzofrénia fokról-fokra, szinte, szánalmasan, de sorsszerűén juttatta el az országot oda, ahová a második világháború végére jutott. A magyarság 1956 után —épp a megelőző történelmi kényszerek következtében — sajnosújra csak az egyoldalúság útjára tért rá. Részben önkorlátozó okokból is. El kell azónban ismernünk, hogy ez az egyoldalúság — mint minden összpontosító akarat — komoly eredményeket is hozott. Lapozzuk föl az ország leltárkönyvét. Az első világháború óta kimerítő vesszőfutás volt az életünk. Először is maga a háború, a négyesztendős kivérzés életveszélye, aztán a forradalmak, pontosabban fél-forradalmak, ellenforradalmak, a már emlegetett Trianon, a gazdasági válság, a második világháború, a merényletben elvérzettkoalíció, az ötvenes évek politikai, gazdasági kőkorszaka és végül 1956. Egy egészséges és éptudatú népnek is pokoli próba lett volna ez az irgalmatlan iram, hát még nekünk, akiket rossz döntéseinkbe se csak az igazságkeresés boldogtalan ösztöne sodort bele, hanem az időtlen idők óta halmozódó törtlenelmi idegbaj és történelmi analfabétizmusunk. Az utolsó két évtizedben azonban legalább kifújhattuk magunkat. Pihenhettünk, sőt gyarapodhattunk is. Kereshettünk magunknak olyan hamvazószerdái maszkot, amely mármár saját arcvonásunkra emlékeztet. Hírünk a világban? Keleten, Nyugaton? Hírünk szomszédaink előtt? Én azt hiszem — egy-egy megöröklött előítélettől eltekintve — régen vette körül Magyarországot olyan figyelem-övezet és rokonszenvgyűrű, mint az utolsó két évtizedben. Gazdaság-politikusok, eszme-politikusok —különösen a mintát kereső lengyel közgazdászok — megkülönböztetett elismeréssel beszélnek magyar modellről. Az öröm indokolt, ha a gazdasági helyzetet, a mozgástér viszonylagos tágasságát s a politikai élet Deák Ferenc-i dombvonulatait bolyongja be a szem. A száj viszont csak dadogni kezd, ha a magyarság jelen-tudatáról, jövő-tudatáról, összetartozás-tudatáról vagy elzsibbadtveszély-tudatárólkezdszótejteni. A többség életrevalóságát ugyanis keményen ellenpontozzák az egyre emelkedő öngyilkossági statisztikák, az ország-elhagyóké és a le-8 ember csak testileg volna organizmus, lelkileg, szellemileg nem! I
