Itt-Ott, 1981 (14. évfolyam, 1-4. szám)
1981 / 1. szám
lökkel. De ezek inkább afféle pajkos utcai happeningek voltak, a tehetetlenség, a hiányérzet, a politikai dac durcás változatai s nem egy nemzeti ünnep visszaállításának a kísérletei. Az Európán végigsöprő nyugtalanság elültével ezek a márciusok el is ültek. A hódító római katonák Krisztus után 70-ben rombolták le a jeruzsálemi templomot. A megmaradt falmaradvány — a Siratófal — azóta is a világ zsidóságának kegyeleti helye. Nem a fal szent, hanem a közös emlékezet. A föladhatatlan hagyomány; a nyelven túli nyelv, amelyet mindenki megért. Ha ezért a romolhatatlan hűségért mi is főhajtással adózunk a zsidóságnak, mért nem tudunk saját múltunkhoz ugyanígy hűek lenni ? A magyar történelemnek nem volt emelkedettebb, tisztább és távlatosabb napja Március Tizenötödikénél. A nemzet ezen a napon hallgatott először a szellemi és az erkölcsi zsenialitás embereire. Az aggályoskodóktól mégis azt hallhatja odahaza az ember, hogy a nacionalizmus máklevével hódíthatná el ez az ünnep újra a magyarságot s fölöslegesen zavarná meg a csöndes építkező politikát. Mióta nacionalizmus az önismeret? Ha Március Tizenötödike hódító nap volt, senki másé, mint a magunk meghódításáé. Talán fölösleges hangsúlyoznom; nem egy ünnepről beszélek, hanem a nemzeti tudat zavaráról. A zavart nemcsak túlzásokkal lehet előidézni, mint a Horthy-korszakban, hanem az indokolatlan visszanyesésekkel is. Mint ahogy meghalni se csak kóros túltápláltság következtében könnyű, de éhezés miatt szintúgy.. Hogy milyen károkat okozott odahaza ez az elhanyagolt nemzeti tudat, ugyancsak egy fölvillantott példával érzékeltetem. A hatvanas évek közepéig az országlakók nagy része nem tudta, vagy ami ennél siralmasabb, egyszerűen elfelejtette, hogy Erdélyben, a Felvidék-i részeken s egyebütt magyarok is élnek. Amikor viszont megtudta; belesajdult, pironkodott s magyarázatot várt. Nem véletlen, hogy a hazai fiatalok szinte egyetlen megrázó, politikai iskolája épp a kisebbségi helyzet kihantolása lett. Olyannyira, hogy sokan Erdélyt járva döbbentek rá kilétükre. Az ott élő magyarok igazságtalan helyzetét látva nem a magyarkodásuk, hanem igazságösztönük lobbant föl. Megértették, hogy magyarnak lenni egyre inkább erkölcsi föladat is. Mindaz a gond, amit futólag érintettem, egy hatalmasabb gond részlete. Hatalmasabb és szövevényesebb helyzeté. Az árnyékot vető kőtömb; a Közép-Európa-i országok régóta szervetlenül alakuló társadalma. Aki csak iskolás osztályozás szerint vizsgálja is a lengyel, a kelet-német, a csehszlovák, a román, a magyar állapotokat, rögtön észreveszi, hogy valamelyik felére mindegyik sántft. Ahol aránylagos a jólét, ott a közérzület, a kedély, a kultúrateremtés, a közösségi gondolat küzd működési zavarokkal. Ahol viszont a nemzeti tudat — egészséges vagy torz formái — alakítják a politikát, ott a gazdasági élet akadozik. A tétel eddig az volt; üres hassal nem lehet himnuszt énekelni. A tétel újabb módosulása ennek a fordítottja; ha jóllaktál s van ég a fejed fölött, örülj a napnak, minek is énekelnél! Mintha az 7