Itt-Ott, 1981 (14. évfolyam, 1-4. szám)

1981 / 2. szám

ElLlHIUffilLKElIMßSICK

Éltető J. Lajos (Portland. OR);

ANNYI BÁNAT A SZIVEMEN (Ünnepi beszéd, Vancouver, B.C., 1981. febr. 1.)

Kedves Barátaim! — Nemcsak megtiszteltetés számomra, hogy meghívtatok, de nagy öröm is, mert végre személyesen megismerkedhetem veletek, akikről annyi szépet és jót hallottam az évek során. S örömömet fokozza az a tudat, hogy ma este egy nemes és komoly magyar kezdeményezést támogathatok előadásommal — annak a szobornak a megvalósítását, amely nem csupán Bartók Béla emberi nagyságát hirdeti majd a vancouveri eegyetemen, hanem azt is — s eé számunkra ebben a pillanatban talán még fontosabb —, hogy itt egy olyan magyar közösség él, mely Bartók hagyatékát becsüli, s mely emlékének kegyelettel adózik.

Méltán lehettek büszkék arra, hogy ebben is, mint sokminden másban, példát mutattok a magyar szétszórtságnak, mert szomorú tény, hogy bár az egész világ megünnepli nagy zeneszerzőnk 100. születésnapját, éppen magyar körökben, s különösen itt, Magyarországtól távol, még mindig akadnak bőven, akik Bartók Béláról, illetve művészetéről, alkotásáról hallani sem akarnak. Nem szeretik Bartók zenéjét, azt mondják, nincsen dallama, túl zavaros, túl modern — bár a bartóki életmű zöme már több, mint félévszázados. Persze ha az ember az ilyenekre rákérdez, legtöbbször az derül ki, hogy valójában nem ismerik Bartók Bélát, s hogy nem is akarják megismerni.

Mitagadás, Bartók művészete igényes, sokat követel a hallgatótól. Legnagyobb, legmélyebb alkotásait nem fogja egykönnyen megérteni az, aki a cigányzenén, az operetteken, a bécsi—pesti kuplékon s a mindenkori, a tömegfogyasztásra gyártott slágereken nem jutott túl. Még annak is nehéz, aki valahol Liszt vagy Brahms romantikájánál akadt el. De akinek akár csak egy kis érzéke van a zenéhez, akinek van füle és hozzá szíve is, az egy kis fáradsággal és türelemmel előbb-utóbb felfedezi Bartókban a lángészt, s azt is, hogy alkotása kimondhatatlanul szép, és hogy bár az egész emberiségé, mégis minden mozzanatában magyar. Bartókot ma már egy síkon említhetjük a világ legnagyobb zeneszerzőivel, Mozarttal, Beethovennel, a modernebbek közt pedig sokak szerint egyenesen az első helyet foglalja el. És elsősorban Bartók érdeme az, hogy korunk három nagy, nemzeti ihletésű zenei világnyelve mellett — a német, a francia és az orosz mellett — negyedikként, s talán nem is a legkisebbikként, a magyar áll. Bartókot nem ismerni, el nem ismerni annyi, mint magunkat megtagadni.

Bevallom őszintén, én mindig némi viszolygással látom, hallom, amikor az egyéni géniusz teljesítményét nemzeti érdemmé emeljük el. Különösen akkor fájós ez, ha a nagy embert életében — mint ahogy ez Bartókkal is történt — nem becsülte meg a nemzet kellőképpen. De Bartóknál sokszor annyira a magaménak érzem a hangot, a mondanivalót, hogy minden neki kijáró tiszteletem mellett lelki rokonomnak tarthatom. Nem úgy van tehát, mintha Bartókra hivatkozva gog töltene el másokkal szemben, hogy lám, milyen nagyszerűek vagyunk mi, magyarok, íme őt is mi produkáltuk, nem, hanem valahogy úgy, hogy ha meg akarom másoknak magyarázni, mi az, magyarnak lenni, ennek a tudatnak és érzésnek minden büszkeségével és megaláztatásával, örömével és kínjával, áldásával és átkával együtt, akkor a lényeget Bartókkal meséltetem el, mert ő sokkal szebben, sokkal érthetőbben mondja ki a kimondhatatlant a zene nyelvén, mint én tudnám szavakban.

7