Itt-Ott, 1981 (14. évfolyam, 1-4. szám)

1981 / 1. szám

Csoóri Sándor (Budapest):

EGY SZELLEMI HAZA MEGALAPOZÁSA (Ünnepi beszéd a newyorki Hunter College-ban, 1981. március 15-én)

Mielőtt elindultam volna ide New Yorkba, néhány napra még fölhúzódtam Galyatetőre, hogy a hajszás Budapest elől elmenekülve, fölkészülhessek erre az útra, erre a találkozásra. Fákat, hegyi napsütést, szélesre kitárt egeket akartam látni és havat és havon mocorgó árnyékokat, mintha nem is a magyar irodalom, hanem egy névtelen érzelem nevében kellene elindulnom, vagy egy Amerikában ittrekedt Bartók zene Juliánus barátjaként.

Máskor talán megőrülök egy ilyen messziről érkező, hóbortos hasonlatnak, de ott főnt a hegyen váratlanul elbizonytalanodtam. Szikrázott körülöttem a hó és lelkifurdalásom támadt. Az nyilallt belém, hogy a Keletre induló domonkos-rendi szerzetes pontosan tudta: mi a célja, a terve, miféle akarat és rögeszme útvonalát kell követnie, ha el akar jutni az övéihez — de vajon én tudom-e ? S nem úgy ahogy barátok közt, pohárral a kézben, tüzes mondatokon nyargalva tudja az ember, hanem ahogy egy nemzet nevében tudnia kell.

Egy nemzet nevében ?

Ha Illyés állna itt, ahol én állok, senki se furcsállná ezeket a kissé emelkedett szavakat. Már a testi jelenléte is világos beszéd volna, megelevenedett hagyomány, meghoszszabbított dac és reménykedés, hogy bár történt velünk, ami történt; élünk, megvagyunk, így aztán jövőre is kinyomtatjuk magyarul a naptárt. Igen, ő még a tréfát, a derűt, a boldogtalan iróniát is történelemmé tudná avatni számunkra. És nemcsak a művei, a bölcsessége és magas kora jogán, hanem írói helyzetéből eredően. A XIX. századi nagy reform és forradalmi nemzedék után — az egyetlen Adyt kivéve — senki se írt le annyi gondtól gyötört mondatot a nemzet föladatairól, meghasonlásáról, éledezéséről, mint Illyések nemzedéke; a második reformkornak olyan írói, mint például Németh László, József Attila, Kodolányi János, Cs. Szabó László, Erdei Ferenc, Bibó István, Veres Péter, Kovács Imre, Tamási Áron. A nemzet az ő számlikra nemcsak az volt, mint asztalosnak a gyalulatlan deszka, hanem a sorsuk volt, a szerencséjük, a szerencsétlenségük, az emlékezetük természete. "A nagyság a sorsé; csak a tehetség az emberé" — idézi Németh László a Kemény Zsigmond-i mondást, de mintha ez a fölismerés az egész nemzedék jelmondata lett volna.

E nagy nemzedékből odahaza már csak Illyés él. Derűs szójárásával szólva; halott barátai és fegyvertársai megbízásából.

Sajnos az én nemzedékem — az én lélekben megtizedelt nemzedékem — csak mostanában kezd felnőni ehhez az Illyésék által kimunkált föladathoz. Lassúságunknak — természetesen — nem lelki hanyagság vagy érdektelenség volt az oka, hanem történelmi és politikai hátráltatás.

Hosszú fejtegetések helyett hadd érzékeltessem helyzetünket egyetlen példával; Március Tizenötödikével. Életem egyik föloldhatatlan abszurditása, hogy 1948 óta itt New Yorkban ünneplem meg először ezt a napot. Jöttek-mentek az évek, de a március tizenötödikék úgy múltak el egymás után, mint futó, tavaszi fejfájások. Vagy úgy, mint amikor sík terepen gödörbe jutva döccen egyet a szekér és a fönt ülők nyelnek egy nagyot, aztán mint akik megúsztak valamit, gyorsan elfelejtik az egészet. Voltak persze botrányosabb márciusi ünnepek is, térdetverő óriás kokárdákkal s tüntetőnek beöltöztetett rendőrszerep-6