Itt-Ott, 1981 (14. évfolyam, 1-4. szám)

1981 / 1. szám

ses "önigazolása" alapján az 1956-os szabadságharc alatt tanúsított magatartását s az azért elszenvedett börtönbüntetését illetőleg (átállt a felkelőkhöz). Ez a beállítás viszont egyenesen rosszindulatú.

Bármi állt a programon a neve mögött, aLakeHope-i közönség nem Kopácsit, az írót, hanem Kopácsit, a rendőrfőkapitányt hallgatta meg. Nem mert felejtetni akarná 56-ot, hanem éppen mert nem akarja felejteni. Glóriát nem font a feje fölé, nem ünnepelte, nem tapsolta meg jobban, mint más előadót. A Stirling által felemlített aggályok személyével kapcsolatban — hogy aki a Rákosi években ilyen magas tisztséget töltött be, az valamiképpen osztja azoknak az éveknek a bűneiért az erkölcsi felelősséget — felmerültek Lake Hope-on is. Ennek dacára a közönség Kopácsit s feleségét a vendégnek kijáró minden tisztelettel fogadta, ami annak a toleráns érettségnek a jele, amiről az MBK rég ismeretes. Hozzáteszem még, hogy az MBK vallásos szervezet, s mint ilyen, ha feloldozást nem is osztogat, azért mégsem ítéli el olyan elhamarkodottan a bűneit nyíltan bevalló és belátó embert, mint azok, akik csak politikai erkölcsöket ismernek.

* * *

Csoóri Sándor meghívásának a története annyira bonyolult, hogy magam sem látom tisztán. Ez részben azért van, mert az MBK fegyelmezetlenül járt el az ügyben: megbízottak és megbízatlanok, illetékesek és illetéktelenek levelezgettek, távbeszéltek, sürgönyöztek és tárgyaltak össze-vissza, míg egy egyszerű tervből, amit nézetem szerint bizonyos magyar helyek szívesebben nem vettek volna hivatalosan észre, komplikált akció lett, persze nemleges véggel. A nemleges válasz szülte meg aztán a Stirling által igen helyeslőleg citált nyilatkozatát az MBK-nak; "Az otthoni és a nyugati magyarság közötti kapcsolatot, a kölcsönös megbecsülés elvét tiszteletben tartó párbeszédet és eszmecserét továbbra is hasznosnak tartjuk. Ugyanakkor, ha ez a párbeszéd monológgá válik és a magyarságot összekapcsoló hídon egyirányúvá válik a forgalom; egyszóval, ha úgy látjuk, hogy nekünk diktálni akarnak, akkor a jövőben is tiltakozni fogunk."

Ez a nyilatkozat — aminek az ilyen formában történt megfogalmazásáért s a vele kapcsolatos kellő konzultáció elkerüléséért az MBK tanácsa jegyzőkönyvileg megrótta saját felelős tagjait! — csak arra volt jó, hogy most egyesek lebezzegjenek: Hát nem megmondtuk? Stirling szavaival: "Kinek volt és kinek van igaza ? Annak, aki lehetségesnek tartja becsületes kétoldalú kapcsolatok kiépítését az otthoniakkal, vagy annak, aki óvatosságot int minden lépésnél, mert a magyarországi kommunista erőszakszervezet az ilyen közeledéseket a maga hasznára igyekszik kihasználni és jogot formál arra, hogy feltételeket szabjon. Ilyen körülmények között pedig — mint arra az ITT-OTT-osok is rá kellett döbbenniök |sic| — lehetetlen egyenrangú felek közti dialógusról álmodozni."

Álmodozni nem az MBK szokott — sokkal inkább bírálóink. Ugyan, hogy is lehetnénk egyenrangú felek? Ott egy egész államgépezet, itt egy parányi mozgalom. Viszont vannak bizonyos pontok, ahol a mi érdekeink s a Magyar Népköztársaság érdekei közel állnak egymáshoz, legalábbis nem ellentétesek. így pl. az, hogy a magyar szétszórtság ne enyésszék el, számunkra létkérdés, nekik pedig igen fontos kérdés. Tudom, hogy erre mit mond majd Stirling György — hogy és vajon miért fontos ez nekik ? "Máris láthatók a jelek — írja —, hogy egy jól átgondolt koncepcióban ennek is |a külföldi magyarsággal való kapcsolatok ápolásának| szerepet szántak valahol és az összefüggések jól kitapinthatok." Csakhogy az ilyen inszinuáció sérti a becsületünket.

4