Itt-Ott, 1981 (14. évfolyam, 1-4. szám)
1981 / 3. szám
Mit szólsz ehhez Wolfgang Amadeus Mozart? Fehér-fekete, templom-ima. íme! " . . . azt is megadhatja / az a nagy úristen ..." "Bűn a vég és bűn a kezdet . . .," de a végén csattan a Versítélet! Maroknyi érték, porlad mint a szikra, de egy jó szótól robban és kiapadnak a Küküllő-Angara, Maros-Mississippi virágot nem látott könnyei. "Szabófaivátói San FranciscoigJ " "verjed bartókverd a dobot / frakkod szárnya tüzet fogott / ég a kunyhó ropog a nád / tüzet fogott ég a világ , . . macht nichts . . . halottak napja van ..." Bizony megvizült hátunkon az ing mikor számtalanszor nekikezdtünk és több-nyelven fohászkodva, gyámoltalanul végigmertük olvasgatni! Ha csak ennyit kellene nyelni a mindennapos kinti büdvösséghez! Psszt, ne zavarjátok az áhitatot, Kányádi "mise és mese csörgedez." Enyésszenek el a gyilkos hiábavalóságok! Add meg a mi kiérdemelhetetlen vak hitünk! Szürkületkor. Takard ki fázós csillagunk! Vezérelj Kányádi Sándor! Hátha feltámadunk .... — Bálint Tibor (Kolozsvár): EGYSZER ÉN IS HARANGOZTAM Ha lehunyom a szemem, és a szülőföldemre gondolok, a külvárosokra és a belvárosi utcákra, a Házsongárdra meg a hóstáti negyedre, az írisz-telepre és a Csillaghegyre, a Kálvária-templomra és a Rabok kertjére, gyöngéd képek vonulnak tova előttem, mint tavaszi félálomban, s ilyenkor látom igazán, hogy mi mindenre is emlékszem. Érzem, hogy a leheletem tejszagű, hogy zsenge bordáim szinte ropognak a friss levegőn, és járáshoz alig szokott talpam külön-külön csiklandozza valamennyi homokszem, miközben leereszkedem valami homályos patakmederbe, a hatalmas és méregzöld keserűlapik közé, ahonnan hűvös iszapszag csap fel, és egy lila fazék sejlik elő a borzongatóan titokzatos parti bokor alól. A szülőföld lebegő teknő a bodzabokrok árnyékolta malomárok vizén és boldog sejtés, hogy az ismeretlen kanyarok, sötét hidaljak, bolgárkertek paradicsom-és mentaillatú partjai után egyszer kijutok a végtelen kék tengerre. A szülőföld három szem sárga szilva egy fekete sírkőlapon, és az a gyerekes meggyőződés, hogy miközben a kövön átmelegedett gyümölcsöt majszolom a Házsongárdi temetőben, dédnagyapáim húsából táplálkozom, akikhez lenyúlik a szilvafa gyökere. A szülőföldhársillatúszorongás, egy kép, amely fölidézi, hogy ott kuporgok a Farkas utcai vén fa lombjai között, s miközben óvatosan szedegetem a virágot, nehogy a járdán tovakocogó emberek észrevegyenek, és fölhívják rám a rendőr figyelmét, egy szépen berendezett szoba homályát kémlelem, amelyben fiatal pár ölelkezik. A szülőföld egy apró hal, amelyet a lezárt malomárok pangó vizéből halásztam ki édesanyám szakadt harisnyájával, hogy aztán kannába téve átnyargaljak vele a városon, mintha meg volnék győződve, hogy a halacska hasában gyémántdarab rejlik. A szülőföld gyertyafényes viskóból kiszűrendő fohász, egy asszony suttogó hangja, aki 23
