Itt-Ott, 1981 (14. évfolyam, 1-4. szám)
1981 / 3. szám
keddi bojtöt fogadott, csak hogy előkerüljön a sárga foltos macskája. A szülőföld édes és érces harangszó, amely az aranyié galuskákat ringatja a vasárnapi húslevesben. A szülőföld a katonazenekar felfújt képű trombitása, akinek ringatózó lépkedése közben a hátába lehel a nagydobot vonszold pénilé. A szülőföld az a hely, ahol legtitkosabb és leggyötrőbb vágyam volt, hogy napokig magamban lehessek egy Chifor nevű tulajdonos szódavíztöltő-telepén, s kedvemre leihassam magam a sasszájú üvegekből felszökő elixírrel .... A szülőföld óriási hirigomba, amelynek tetejéről látni lehet a kék párában derengő kedves várost. A szülőföld a szőke Szamos, amely egy tébolyodott pillanatában úgy rohant alá a Gyaluihavasok felől a városba, hogy a kunyhóban, amelyet elragadott, még félénken pislogott a petróleumlámpa .... A szülőföld az ősi református kollégium, amelynek ablakában sápadtan izzó arccal könyököl Apáczai Csere János. A szülőföld Mátyás király csizmája, amelybe oly félénk kíváncsisággal pillantottam, akár egy vulkán kráterébe. A szülőföld nedves tornyok csillogása, eső utáni napsütés, kaporillat és Brassai Sámuel papérbillentyfízetű zongorájának halk akkordjai. A szülőföld az a város, ahol egyszer én is harangoztam a Szent Mihály-templom tornyában csimpaszkodva a súlyos kötélbe, miközben a diadaltól kiáltozni, a félelemtől pedig jajgatni szerettem volna, hiszen néha úgy éreztem, hogy a harang fölkap, és kiröppenek a fenti keskeny ablakon, ahol a galambok közlekednek; a harangozó azonban némán és szigorúan állt mellettem, mintha biztatna*, húzzad csak, fiam, húzzad, a te városodnak harangozol estére, és úgy is illenék, hogy minden itt lakó egyszer harangozzon ebben a toronyban! És azóta a szülőföld számomra halk, de folyamatos harangzúgás, amely a napfényt ringatja és az aranyló galuskákat a vasárnapi húslevesben, és a galambokat lebegteti a magasban, és a port Mátyás csizmái körül, és elmélyíti a ráncokat Apáczai arcán, de egy kis mosolyt is megrezzent rajta, és hintáztatja a Szamos szőke habjait és a hársfák lombját és az emlékeket és az eperszínű fényképeket äfalon, nagyapám és nagyanyám arcát. És a szívemet, hogy erősödjék benne a bizalom: jó volt itt élni, ebben a városban, ha olykor szorongató idő körbefogta is, hogy vádaskodón meggyűlöl tesse velünk őt: vajon a köveidet megehetik-e a bennrekedt éhezettek? — nevetett az arcába. Én azonban leszegtem a fejem, és a földre néztem, hogy ne lássam a város zavarát. De nem vágytam el se Párizsba, se Londonba vagy Kómába. Hiszen szülőt nem választhat magának az ember. Ami pedig a többit illeti: tudtam, hogy még a sírköveken is találok két-három szem szilvát vagy pirosbelű körtét, mert Kolozsvár szeszélyes lakói még a Házsongárdot is teleültették gyümölcsfákkal . . ..—Rutgers egyetem, 1981.ápr.24. 24
