Itt-Ott, 1980 (13. évfolyam, 1-4. szám)

1980 / 3. szám

A szabadságharc leverése után bujdosni kénytelen hazafi ezt irja vendéglátó házigazdája feleségének, Csanádynénak emlékkönyvébe: "Mi a világ nekem, ha nincs hazám?" "Miért éltem, az már dúlva van." A Bach-korszakről ily képet fest: "Most tél van és csend és hó és halál." /Előszó/

Halála előtti utolsó évében Vörösmarty minden eddiginél nagyobb kétségekkel viaskodva, ismét, utoljára szembenézett az egész emberi történelem értelmével, céljával és jövőjével: megírja hattyúdalát. A vén cigány romantikus vízió formájában többet mond az emberiség jövőjéről, mint mondott Vörösmarty bárhol másutt. S bár a "gyilkos testvér botja zuhanását", "Prométheusz halhatatlan kínját" halljuk ki a versből, ennek az örök harcnak szenvedélyes igenlésével találkozunk:

A vak csillag, ez a nyomoru föld

Hadd forogjon keserű levében.

S annyi bűn, szenny s ábrándok dühétől

Tisztuljon meg a vihar hevében.

1855. november 19-én halt meg, halálát siratta az egész magyar nép, mely tudta, hogy kit vesztett el benne. Több mint húszezer ember követte a koporsót.

Vörösmarty jelentősége magyar költészetünkben felmérhetet len. Ezt irja róla Gyulai Pál: "ő szabadította fel költészetün két a klasszikus és a német költészet járma alól, s a nemzeti szellemnek erőteljesebb és költőibb kifejezést adván, egyszersmind szentesítette a képzelet szabadságát. Nemzeti szellemet és önérzetet lehelt költészetünkbe. Költészetének diadala a nemzeti szellem és a költői szabadság diadala volt. Ez lángelméjenek legdicsőbb emleke, melyet se az ízlés változásai, se a jövendő remekművei nem boríthatnak homályba, amig csak nemzeti szellem lelkesíti a magyart."

13