Itt-Ott, 1980 (13. évfolyam, 1-4. szám)
1980 / 1. szám
Éltető J. Lajos (Portland, Oregoni; VOLT MÁR JOBB IS, DE AKKOR SE TETSZETT! "Hatasztán kire szavazunk?" — kérdezte a minap az egyik magyar jóbarátom. Persze a novemberi elnökválasztásra gondolt, őt is ez a politikai kérdés foglalkoztatja leginkább, mint mindannyiunkat, akik az Egyesült Államok egyre drágább kenyerét esszük. Nehéz a kérdésre válaszolni, Magyar szempontból különösen, mert egységes magyar állásfoglalásunk még nincsen az amerikai politikában. Pedig legalább külügyi kérdésekben, Magyarország vonatkozásában, lehetne már és kellene is, hogy legyen. Nekem ügy tűnik, hogy csak két ponton értünk egyet: Erdély kapcsán és azon. hogy az ideiglenesen Magyarországon állomásozó külföldi szoldateszka véglegesen hagyja el az országot. Ám ez még nem program, mert hogy e célokat hogyan lehetne gyakorlatilag megközelíteni, s hogy mindebben mi lehetne a szerepe az Egyesült Államok kormányának, az már nem képezi egyetértés tárgyát, így hát az sem, hogy céljaink érdekében melyik jelolt, vagy melyik párt győzelme a kívánatosabb számunkra — feltéve, hogy számít, ki lakik a Fehér Házban. Mellesleg sem Erdély, sem a szovjet csapatok kérdése nem elég szolid bázis egv érett amerikai magyar politikai álláspont kialakításához. A második világháború után ide kivándorolt magyarság zöme azonban politikai koncepció nélkül is bámulatos összhangban szavaz elnöki jelöltekre 1956 óta (a "dipik" ekkor szavazhattak először elnökre, az "56-osok" csak 1964-ben). Formális felmérés nélkül is ismerjük annyira a magyar közvéleményt, hogy tudjuk, Carterig minden esetben a Köztársasági (Republican) Párt jelöltjeire adták többségükben a voksukat. (Nem így az óamerikások, akik mindvégig demokraták maradtak.) Hogy ez azonban nem jelent párthűséget, az is világos Igaz ugyan, hogy Jaltát meg a "jó öreg Jóska" (Sztálin) ölelgetését sohasem bocsájtották meg Rooseveltnek és Trumannak. s közvetve a Demokrata Pártnak sem, de ez nem befolyásolta őket a sok tekintetben még fontosabb országgyűlési választásoknál, valamint az állami, megyei, városi tisztségekre pályázók esetében, mert ezeknél bizony inkább a demokratákat kedvelték, mintsem nem. Nem szabad ugyanis elfelejtenünk, hogy a demokraták liberálisabb szociális programja jobban tetszett az amerikai életet többnyire gyári munkásként kezdő magyaroknak, s azt sem, hogy a magyarság főleg a nagyvárosokat s azok környékét lakja Amerikában — ahol pedig nagy a tömeg, ott általában a demokraták a kedveltek. Egyébkéntis sokszor az illető jelölt személye, egyénisége fontosabb a magyar szavazó számára, mint pártbeli hovatartozása. Az elnökjelölt az egyetlen politikus, akit a magyar szavazók majdnem kizárólag külpolitikai állásfoglalása alapján bírálnak el. A külpolitikában erős elnököt akarnak, s mivel ilyen irányú érdeklődésük középpontjában mindig a Kárpát-medence áll, mindig arra a jelöltre szavaznak, aki szovjetellenesebb szólamokkal indul. Vagy inkább fordítva: nem kell nekik az a jelölt, aki erre a témára nem fektet elég súlyt — még akkor sem, ha egyébként a másiknál kommunistaellenesebb, 1956-ot leszámíthatjuk, akkor pont a választásokkor dörögtek az ágyúk Budapesten, s mindenki félt a kormányváltástól, ezért szavaztak a magyarok is Adlai Stevenson ellen Eisenhowerre. Azután azonban Kennedy ellen szavaztak 1960-ban (Nixonra), Johnson ellen 1964-ben (Goldwaterre), Humphrey ellen 1968-ban (Nixonra), McGovern ellen 1972-ben (Nixonra) de
