Itt-Ott, 1980 (13. évfolyam, 1-4. szám)
1980 / 1. szám
a republikánus és akkori elnök, Ford ellen 1976-ban (Carterre). Ford ugyanis az ún "Sonnenfeldt-doktrina" miatt elfogadhatatlanná vált minden gondolkodni tudó magyar számára. Ez a doktrína, amit Ford külügyminisztériuma (Kissingerék) proponált és propagált, a nagyhatalmi erőviszonyok stabilizálására, a sztátuszkvó megszilárdítására, állandósítására irányúin, elsősorban Közép- és Kelet-Európában. Érdekes megjegyezni, hogy a két legvadabb kommunistaellenes jelöltre. Kennedyre és Johnsonra nem szavazott az űjamerikás magyar többség, s nem örült a szent kommunistaellenes hadjáratnak sem. amit ezek az urak "kieszkaláltak, " s aminek a levét a mai napig is isszuk. Carterért nem rajongott előre a magyarság, de hivatalba lépte után mégis megnyerte a magyarok tetszését őszinteségével, becsületességével, idealizmusával, vallásosságával. Igaz, a Szentkorona hazaszállítása korül támadtak éles viták, de komoly kifogást mégsem lehetett hallani magyar körökben személye ellen — eleinte, Aztán egyre súlyosabbá vált az infláció, az energia-krízis, s végül a nemzetközi helyzet. A sajtó is egyre élesebben Carter ellen fordult — s ennek a befolyásától a magyarság se mentes. Itt állunk hát, 1980 derekán, s minden valószínűség szerint három választékunk lesz novemberben: Carter, Reagan, vagy nem szavazni (avagy Andersonra szavazni, ami ugyanannyit jelent). Carterrel és a jelenlegi helyzettel mi sem lehetünk megelégedve. De érdemes-e ezért Reaganra szavazni? Másképpen: annyira rossz nekünk Carter, hogy érdekünk ellene szavazni ? Ami a gazdasági és a belpolitikát illeti, Reaganék pontosan ugyanazt ígérik, amit Carterék — ha késve is — már érvénybe léptettek az infláció leküzdése érdekében. Igaz, Cartemek állandó nehézségei vannak a törvényhozókkal, s ezért nem képes mindig keresztülvinni a terveit — de Reagan még annyira se menne a liberális többségű kongresszussal, aminek novemberben sem fog lényegesen megváltozni az összetétele. Konklúzió: gazdasági és belpolitikai okokból nincs miért Carter ellen szavazni. Marad a katonai és külpolitika, ami, mint Clausewitz óta ismeretes, egy éremnek két oldala. Ezen a téren éles különbség mutatkozik a két jelölt kozott. Cartemek ugyanis minden kritika dacára van külpolitikai koncepciója, Reagan viszont eddig még egy értelmesen megfogalmazott mondatot se szólt erről a témáról — azon kívül, hogy tele van naivan agresszív patriótikus jelszavakkal minden nyilatkozata. Ha lehet hinni neki, Reagan még jobban emelné a katonai költségvetést, mint Carter (de ha nem jön újabb, még nagyobb válság, ez nem lenne valószínű, mert a fegyverkezés fokozása nem egyeztethető össze o konzervatív gazdasági politikával). Mindenesetre Reagan sokkal hajlandóbbnak hangzik a korlátolt katonai beavatkozásokra Carternél, olyan helyeken is, ahol az nem lenne kívánatos vagy szükséges. Lehet, persze, hogy csak kardcsörgetés részéről, de ha most ő volna az elnök, talán már ott harcolnánk Panamában vagy Afrikában, nem is szólva Iránról. Ha Reagan jobboldalibb, kommunistaellenesebb jelszavai valóban jelentenek valamit, minden forradalmi megmozdulás ellen be kellene avatkoznia. Akkor pedig az 1950 és 1975 közötti amerikai nagyhatalmi politikát próbálná újra feléleszteni, ami már megbukott, s ami ezután is csak csődbe vezethetne. Carter új elveket vezetett be a külpolitikába, olyanokat, melyek mély erkölcsi meggyőződésen alapulnak. Mivel keresztény erkölcse azonban csak eszmény és irány-9
