Itt-Ott, 1980 (13. évfolyam, 1-4. szám)
1980 / 4. szám
tudják, hogy ez így van, bármilyen egyenruhát viselnek, vagy — Vasváry Ödön szavával — bármelyik fegyvernemnél szolgálnak. De én nem azért vagyok református, mert annak lenni olyan nagyszerű dolog, hanem mert volt Bethlen Gábor, volt Méliusz Péter, volt Szent István és volt Géza fejedelem. Sajnálom, de Wycliffe, VIII. Henrik, Knox meg a Wesley-knemaz ón múltam. Becsülöm, tisztelem, tanulok belőle, de nem az én múltam. Múltamtól elvonatkoztatva pedig nem jelent számomra sokat még Jézus Krisztus sem, mert húsból és vérből való ember vagyok, aki nem a júdeokeresztény absztrakciókból él. Ezeknek a talán kegyetlen igazságoknak a kimondása, újból és újból való megfogalmazása szükséges, erkölcsi parancsnak érzem nemcsak én, annak érzi nagyon sok fiatalabb amerikai magyar, aki eddig szívta a fogát és hallgatott ez egyházon kívül vagy belül, Az egyházon kívül is, mert nincs olyan az értelmesebbje közt, aki ne törődne felekezeteink sorsával, aki ne látná, hogy sok tekintetben rajtuk és velük áll vagy bukik amerikai szórványaink jövője. A bűnök, a múlasztások hatalmasak. Mégsem szeretném, ha ezek után az amerikai magyar lelkészi kar vádolásával vádolnának. Szándékom, szándékunk építő, nem romboló reájuk nézve. Mert ha egyházaink hibáit felsoroljuk, csak a közös .gyengékről szólhatunk; s ha vannak is egyénileg gyenge lelkipásztoraink, tudjuk, hogy a kivételt képezik, nem a szabályt . Még az ő esetükben is többnyire a kollektíváé a felelősség, mert a kollektíva az, ami nem tudta megalkotni a keretet, a formát, amiben fel lehetne a gyengébb társakat karolni, vezetni, gyámolítani. A legtöbb amerikai magyar lelkész egyedül, nagyon magára hagyatva, nehéz anyagi és egyéb gondokkal küzdve, saját gyülekezete s a magyar közösség szeszélyeinek kitéve, magát élőáldozatként felajánlva, képességei szerint végtelen becsülettel és türelemmel hordja a hivatalát, a magyart is ott, ahol az még kell. Mert az érem másik oldala az, hogy sokszor éppen az igényesebbek hagyják cserben a lelkészt, esetleg naiv magyarkodásból. A lelkészi kollektívának gyengéin kívül vannak persze bűnei is, mint a — ritkán bár, de mégis ki-kinyilatkoztatott — felekezeti sovinizmus (ma már inkább saját egyházuk belső használatára szánva, mint a lelkész kollégák irányában), a szakmai elszigetelődés (ami begyepesedéshez, olykor szakbarbarizmushoz vezet) és mindenek felett a szakmával járó paranoia, ami néha minden értelmes, művelt vagy képzett emberben potenciális ellenséget feltételez. De ezekért sem a lelkészek felelnek; a felekezeti sovénség sajnálatos történelmi örökség, a szakmai elszigetelődés és az ezzel kapcsolatos paranoia pedig kimondottan a mai amerikai társadalom szüleménye, ahol orvos csak orvossal, jogász csak jogásszal, tanár csak tanárral, munkás csak munkással, s lelkész csak lelkésszel barátkozik. Ez nem magyar hagyomány, nálunk ez nem volt így; küzdenünk kell ellene tudatosan, minden vonalon. Az első lépést pedig nem a lelkészeknek kell megtenni ezen a téren. Mi köze van mindennek a Magyar Baráti Közösséghez? Miért foglalkozom ezzel a témával egy MBK istenszolgálaton? Persze azért is, mert mint értelmes magyarok mi is aggódunk egyházaink sorsáért. De ne felejtsük el egy pillanatra sem, hogy a Magyar Baráti Közösség nem politikai, de nem is csupán kulturális társulat, henem felekezeten felüli, magyar vallásos szervezet, annak indult és ma is az. Nem helyettesíti egyházainkat ugyan, ezt nem is tehetné, de kétségtelenül egyházaink hiányosságai miatt jött létre és áll fenn. A vallásos jelleg, alap nem takaródzás valami egyéb cél elérése érdekében; az alapítókat őszinte meggyőződés vezette a Közösség elveinek megfogalmazásában. 11
