Itt-Ott, 1979 (12. évfolyam, 1-5. szám)
1979 / 2. szám
Tibor megfigyelése szerint — az bizonyít, hogy "az irodalmi kékharisnyák érdeklődéséből, gyengécske műveiből és bájaiból nemcsak a költők és novellisták részesülnek, hanem a szociográfusok is . . .. Másik bizonyítéka: a dilettánsok térhódítása. A társadalom megnövekedett önismereti igénye, a műfaj tartalmi változatossága — az, hogy a lírai hévtől a monográfusi unalomig minden belefér — meg az esztétikai ismérvek bizonytalansága együtt ideális helyzetet teremt a dilettantizmusnak ... a kohéziótlan és hamis kreációt ügy próbál ják eladni, mintha igazi érték volna." Azzal folytatja gondolatmenetét, hogy a dilettánsoktól "meg kellene szervezni a műfaj önvédelmét." — Hol vagyunk már attól, amikor a műfajnak a puszta létéért kellett megküzdenie! Pedig alig tíz év telt el! Domokos Mátyás szerint nehéz volna még egy vállalkozást említeni a magyar szellemi életben, amely ilyen jó hatásfokkal működnék, ennyi fontos művet eredményezett volna s ekkora társadalmi visszhangot váltott volna ki, mint a Magyarország felfedezése. Az Irodalomtudományi Intézet vizsgálata megállapítja: az elmúlt másfél évtized két szakasza között föltűnő a különbség. A hatvanas évek közepéig az irodalom minden műfaját magas szintre emelte az egyéni és társadalmi önvizsgálat igénye s e belső küzdelemben magától értetődően jött létre a közéletiség uj megnyilatkozása és a korszerű eszközök kimunkálása. A hatvanas évek közepétől kezdve az izgalmas kérdésfeltevéseket felváltották az áttételes válaszok, az elvontan gondolati, műfaji, stilisztikai kísérletek. — Nos, ez a vákuum növeli meg a szociográfia jelentőségét. A széppróza egy kicsit mintha elmaradt volna a kortól, viszont a szociográfia számadás lehet a jelenről . A szépprózának nem is ez a feladata, legalábbis nagyon ritkán tud egyidejű lenni és magas színvonalon maradni. Viszont egy ilyen jelentős adatfelhalmozást követhet szépirodalmi művek egész sora. A megjelent művek, elmondhatjuk, valóságunk nagyon sok területét feltérképezték már. Sokkal többet tudunk a 60-as, 70-es évek Magyarországáról, mint azelőtt — legtöbbet változatlanul a parasztságról, a faluról, a termelőszövetkezetekről, de írások sora foglalkozik a munkásokkal, segédmunkásokkal, bányászokkal, vasutasokkal; a legkülönfélébb kérdésekkel, a demográfiai problémától az urbanizációig. Néhány kitűnő könyv jóvoltából egy-egy megye, vagy tájegység teljességre törekvő keresztmetszetét kapjuk (Erdei, Zám, Lázár, Kunszabó). Legutóbb az Új Forrás c. folyóiratban a magyar börtönviszonyokról jelent meg szociográfia. Bata Imre szerint a szociográfia érdeke nem az irodalomé, nem is a szociográfiáé, hanem a társadalomé. Mert igaz, az antagonisztikus ellentétek elmúltak társadalmunkból, de maradtak változatlanul nagy, alapvető ellentétek. A szociográfia sok kritikai mozzanatot tartalmaz, de nem ez a lényegi jellemzője, hanem az, hogy a társadalom rejtett, rejtőző, titokzatos, elfelejtett, elhanyagolt, végülis ismeretlen területeit tárja föl — és mindig részt, sosem az egészet. Feladata: hogy közelképet adjon az átalakuló társadalomról, egy igazabb és egészségesebb társadalmi önismeret érdekében. "Mert az ember és a társadalom nem várhat." Végh Antal írja könyve előszavában: "Nemtudom, a könyv megjelenéséig mennyi idő telik el, mégis, meggyőződésem, hogy addigra sok mindent — amit leírtam e kötetben — keresztüllép az idő. Bár mindaz, amit megírtam és hitelesnek véltem írás közben Szabolcs bajairól, akkorra már ne lenne igaz . . .." 34
