Itt-Ott, 1979 (12. évfolyam, 1-5. szám)
1979 / 2. szám
«edékek számára dokumentumként őrzik a felszabadulást kővető falusi évtizedek életét. Ma már bizonyos, minden írása, tudósítása, riportja esemény volt . , Az 1970-ben megjelent riportkötetein, a Nádtetős szocializmus kritikai fogadtatásából idéztem néhány gondolatot. Jelezve ezzel is, hogy a 60-as evek végére egész közgondolkodásunk megváltozott, a szociográfia "kiátkozott", "Narodnyik" műfajból kívánatos, sőt, nélkülözhetetlen műfajjá emelkedett. De amíg idáig fölverekedte magát, rendkívül göröngyös utat kellett bejárnia művelőinek s nem vagyok benne bizonyos, hogy a "közegellenállás" legyőzésére fordított energia nem veszett-e, nem pazarolódott-e el őrökre nemesebb munkák, mondjuk az írás számára. Ezt a folyamatot hadd jellemezzem egy adattal; 1964-ben írtam riportot "Nádtetős szocializmus" címmel. Több szerkesztőséget bejárt, végűi a Kortárs főszerkesztője. Simon István vállalta el, azzal a feltétellel, hogy a provokatív címet megváltoztatjuk — így lett a címe az unalmat árasztó "Közös gondjaink." Így is megtámadta a Népszabadság, az Élet és Irodalom, a Kisalföld és más vidéki lapok. Hat évvel később a Nádtetős szocializmust kitűzhettem könyvem címlapjára — addigra bevett fogalommá vált. A "Gyomirtás” 1953-as herce-hurcája kedvemet szeghette volna — mint ahogy ki tudja, hány induló író vérzett el azokban az években. Vagy cinikussá válhattam volna, mint a fölöttem járó korosztály számos tagja. Nemcsak most tudom, akkor is tudtam, hogy én lehetnék Rákosi kedvence, csak meg kellen írnom a magam ingadozó középparasztját, aki végűlis belép a téeszcsébe. Azt hiszem, én voltam az egyetlen parasztszármazású író, aki nem írta meg. Naprakészen ismertem az életűket s a valóság és a jelentésekben élő kép, továbbá a létező és a lehetséges közti ellentmondás olyan tragikus feszültséggel töltött el, hogy csak az igazat bírtam írni. Vagy semmit. Bármilyen zord idők voltak, nem függesztettem föl a riportírást. 1956 után egy november 4-én meg-nem-jelent, de már kiszedett riportom miatt lettem és maradtam évekig állástalan újságíró. Legallábbis, más okot nem adtam rá. Az utcáról, "partizánmódra" folytattam. Szinte nevetséges volt már, hogy bármihez nyúltam, a toliam alatt azonnal közőlhetetlenné vált. Például az óbudai Textilgyár bölcsődéjéről írtam riportot — micsoda gügyögésre csábító témái — , megszólaltatva benne néhány, három műszakban dolgozó munkásasszonyt s megkockáztatva ezt a gondolatot: "Az egyenjogúság legyen szabad, de ne legyen kötelező" — széles e hazában nem akadt sajtóorgánum, amely közölte volna. 1957 tavaszán Darvas József, akkora Hunnia igazgatója riportokat rendelt tőlem. Adott előleget, egy gépkocsit, egy dramaturgot s leküldött egy hónapra vidékre: nézzem meg, mi történt nálunk 1956 októberében. Jártunk Győr megyébén, Borsodban, Bács- Kiskunmegyében, Zalában s mindenütt a legilletékesebbel; a tanácselnökkel, párttitkárral, téesz-elnőkkel mondattuk el az 1956-os események helyi történetét. Tapasztalataimból riportsorozatot írtam. Darvas József és Simó Jenő fődramaturg az egyik történetből forgatókönyvet rendeltek. A forgatókönyv elkészült, a film soha — itt most nem fontos, hogy miért. De a riportokat sem tudtam elhelyezni. Legjobb darabja hat évvel később jelent meg a Kegyetlen sugarak c. kötetemben. 1959 február elején kaptam a hírt: Ha tanúja akarok lenni a falum szocialista átalakulásának, menjek haza. A levélnek ironikus hangja volt. Féltem hazamenni, mint az ötvenes évek elején. 29
