Itt-Ott, 1979 (12. évfolyam, 1-5. szám)
1979 / 2. szám
1948-tói kezdve pedig egyenesen szembeállítják a {szocialistái "realizmust” és a szociográfiát s ez a műfaj halálát jelentette. A szociográfia megszűnt. Utólagos magyarázatokban nincsen hiány. Darvas írja 1970-ben: "Egy voluntarista politika, amelyet nem érdekel a valóság, hanem a maga vágyait akarja valóságnak látni, sohasembátorítja a valóságkutatást, Bűt, ha mást hirdet is, akadályozza." Bori Imre szerint "a részletek igazsága alig érdekelte azt a kort." Gondos Ernő így ír: "A hatalom csúcsán ülök megingathatatlanul hittek a saját esalhatatlanságukban, nem érezték szükségét annak, hogy szembenézzenek a valósággal. Szakadék keletkezett a tényleges helyzet és az írásban kifejezhető kritika között.” De engem erről a Rákosi-korszak irodalom-politikája elfelejtett értesíteni. ftn csak megírtam egy riportot, mert torokszorító fájdalmam kimondására nem találtam más módot. S magam döbbentem meg a legjobban, hogy az egész államgépezet úgy rándult össze, mintha nem is a beteg kisujját, hanem az agy fájdalomérző központját szúrtam volna meg egy gombostűvel. 5 1954-ben Dery Tibor "az ország pontos szociografikus feltérképezésere” buzdította az írókat. Szomorú, hogy nem is a hatalom, hanem egyes írók részéről ütközött ellenállásba. Volt, aki a műfajt törvényen kívül helyezte, írván; "mihelyt nem a szociológia segédtudománya, hanem önálló kifejezésiforma — demonstrálóleleplezés. ” Az 1953-tól 58-ig tartó zavaros politikai helyzetben nem is született semmi jelentős szociográfiai mű. Nekem azért emlékezetes ez a korszak, mert megajándékozott Erdei Ferenc pártfogó barátságával. 1956 tavaszán riportot írtam, véletlenül szintén a szülőfalumról, amely "Kegyetlen sugarak” címmel szintén az Irodalmi Újságban jelent'meg. Levelet kaptam a Minisztertanácstól, hogy Erdei Ferenc miniszterelnök-helyettes szeretne beszélni velem, ha megfelel az időpont, szombaton 12 órakor vár .... Most majdnem az a kifejezés jött a toliamra: "dobogó szívvel léptem be az Országház Akadémia utcára néző kapuján.” — Nem, nem dohogott a szívem. "Ez az ország a mi országunk, Itt most már a mi kezünk épít” — ezt változatlanul tudtam, csak most már azt is, hogy ez nem évidén cia, hanem harc kérdése. Aztis lóval később fogtam föl; milyen nagy dolog az, ha egy miniszterelnök-helyettes, aki ráadásul nagy író és nagy ember, kíváncsi egy huszonhat éves tollforgató véleményére. Mert Erdei azzal fogadott: nagyon figyelemre méltónak találja a megjelent riportot, de ő arra is kíváncsi, amit a szerkesztők kihúztak belőle, vagy amit bele se mertem írni. A beszélgetés részletei fölött, természetesen, eljárt az idő. Sok kérdésben egyetértettünk és sok kérdésben vitatkoztunk. Egyetlen mondatával hadd dicsekedjem el: "Maga nagyon jé szemszögből látja az életet.” — Szombaton 12-kor léptem be az Országház kapuján és négy órakor nagyon halkan, szelíden beszólt a titkárnő: "Erdei elvtárs, nem kellene mostmár hazamenni?” Kapcsolatunk megdöbbentően korai haláláig rendkívül termékeny maradt: én min-27
