Itt-Ott, 1979 (12. évfolyam, 1-5. szám)

1979 / 2. szám

szonylag jómódú, boldogulni tudó "kisgazda" réteg volt, aki igyekezett nem konfliktusba kerülni a hatalommal, 19-ben sem csinált semmit. Próbálom felidézni, hogy mielőtt kinyílt volna a szemem, milyen kép élt bennünk, parasztokban önmagunkról? Nem feltétlenül a saját tudatomat vallatom, hanem idősebb testvéreim, szüleim tudatát. Kései gyerek vagyok, eszmélésem idején a szüleim már meglehetősen korosak voltak, a századfordulóról már hoztak saját élményeket, kollektív emlékkincsük pedig az 1851-es kolerát, sót, az 1809-es ménfői csatát, a francia megszállást is Őrizte. Nos, tudtuk, hogy vannak urak és vannak parasztok és ez az isten rendelése. Sors. "A parasztgyerek nem szakmát tanul, hanem sorsát elviselni" — olvastam később Erdei Ferencnél. A szüleim nemzedékében még föl sem ötlött, hogy változtasson a sorson, ők csak az adott keretek közt igyekeztek emberibb életet teremteni maguknak; a szegényparaszt kisparaszt akart lenni, akisparaszt nagygazda. Nem így a következő nemzedék! "Fény esett a parasztba?" Az én ösztönös lázadásom, amely először abban nyilvánult meg, hogy paraszt létemre és lány létemre tanulni akartam, nem osztályhelyzetemnek szólt s a belőle következő szigorú, sőt kegyetlen életformának, hiszen akkor még nem kellett dolgoznom, hanem a világ megsejtett végtelen gazdagságának, amiből jó lett volna valamivel többet birtokolni, mint amennyi jutott. De nem én kezdtem a kitörést. A nővéreim már a háború előtt iparosokhoz mentek férjhez, fiútestvéreim, mert 45 után mód nyílott rá, felsőfokú végzettséget szereztek. A nyolc, parasztnak született gyerekből végülis egyetlenegy maradt a főidnél.

1944 novemberében — tizenegy éves voltam, testileg, lelkileg agyongyötört kamasz — harminc zsidó munkaszolgálatost szállásoltak be a pajtánkba. (Az irodalomtörténészek később kiderítették, hogy ebben a csoportban hajtották utolsó útjára Radnóti Miklóst is, a költőt.) Akkor már március óta tele voltunk német, meg magyar katonával, akadtak köztük civilruhás hírszerzők is. Ezek is civilek voltak, a legkülönfélébb öltözékekben, karjukon sárga színű szalag. "Munkaszolgálatosok” — tudomásul vettem, hogy egy újabb fegyvernem. Vacsora után két munkaszolgálatos jött be a konyhába, az egyik egy aranyórát kínált eladásra, illetve cserére, a másik egy zöld vászonba kötött könyvet. Anyám nem akart "üzletet kötni, " akkor már nekünk is csak annyi ennivalónk volt, amennyit el bírtunk dugni a rekvirálók elől, de én kivettem a sovány kis fiatalember kezéből a könyvet; Hadd nézzem meg! — A kemény zöld táblán ismeretlennév: Ady Endre összes versei. Versek! Petőfi óta a versek bűvöletében éltem s magam is tele firkáltam már néhány füzetet. Rábeszéltem Anyukát, hogy vegyük meg. Rántottátkértérteafiú, két tojásból. Azon nyomban olvasni kezdtem a könyvet, versről versre, lapról lapra, mint egy regényt. Nem értettem. A szavakat, legalábbis többnyire, ismertem, de sem a strófák, sem a versek jelentése nem állt össze a fejemben.

Napok, vagy talán hetek múltán jutottam a 687. oldalra; "Az eltévedt lovas." Ma is előttem a kép: nővéremmel a konyhában aludtunk és éjszaka vonultak el fölöttünk a Liberátorok Győr, meg Budapest bombázására, órákig morajlott körülöttünk a mindenség s mivel mindketten átéltük Győr első bombázását, én a polgári iskolában, Ő a Vagongyárban, jobban féltünk, mintatöbbiek. Lejjebb húztuk a mennyezetről a tizenötos villanykörtét s igyekeztünk beleolvasni magunkat az éjszakába, mert álomból riadni föl erre a morajra, még kibírhatatlanabb volt. Kint a november, az elsötétített falu, a közeledő tél, a közeledő front.

Vak ügetését hallani Eltévedt, hajdani lovasnak, Volt erdők és ó-nádasok Láncolt lelkei riadoznak.

18