Itt-Ott, 1979 (12. évfolyam, 1-5. szám)

1979 / 2. szám

Hol íolíokban imitt-amott Os sűrűből bozót rekedt meg,

Most hirtelen téli mesék Remei kielevenednek.

Kísértetes nálunk az Ősz,

S fogyatkozott számú az ember: S a dombkerítéses síkon Köd-gubában jár a November.

Csupa vérzés, csupa titok,

Csupa nyomások, csupa ősök,

Csupa erdők és nádasok,

Csupa hajdani eszelősök.

Hajdani, eltévedt lovas Vág neki új hináru útnak,

De nincsen fény, nincs lámpa-láng És hírük sincsen a faluknak.

Alusznak némán a faluk,

Múltat álmodván dideregve . . .

Apokaliptikus látomás, "ember utáni csend" — s mégis, az életünkre, a falunkra, a sorsunkra ismertem ebben a hatalmas költeményben. Az én népem volt a hajdani, eltévedt lovas, aki hiába keresi az utat és a fényt — ugyanakkor a végzet is volt, a megsemmisülés a vakon felénk ügető Lovas. A népszínművek, a Gárdonyi Gézák, a Szabolcska Mihályok idilli faluképét elsöpörte egy tisztázó vihar s a "foszló kárpitok alól" kibukkant a valóság, amit éreztem, sejtettem a amitol már elkezdtem a tanulásba menekülni — maradta "csupa vérzés, csupa titok, Csupa nyomások, csupa ősök . . . Csupa hajdani eszelősök." Maradt a magyar Ugar — amit már Széchenyi is Nagy Ugarnak nevezett — a Hortobágy poétája, a hőkölő harcok népe, a "nekünk most már úgyis mindegy, Farkas esz meg, ördög esz meg, Csak megesznek bennünket." — De a kegyetlenül pontos helyzetrajz mégsem volt kétségbeejtő, mert azonnal megjelent mellette a dac is, a csakazértis, a győznivágyás: "Minden miénk, csak a tűrés nem, S nincs hatalom, amely megingat ... Ez az ország a mi országunk, Itt most már a mi kezünk épít, Tobzódtatok, tobzódtatok, Éppen elég volt ezer évig." De Tűz és Tűz! Én ifju testvéreim, Jaj, a Tüzet ne hagyjátok kihalni! Az Élet szent okokból élni akar S ha Magyarországra dob ki valakit, Annak százszorta inkább kell akarni!" — S végül: "A nagy Nyű kilövi alóla Kegyelmed egy-egy szép lovát, De ültesd szebb lóra az embert, Hadd vágtasson tovább."

A háború utolsó, legszőrayfíbb hónapjait—s később hány kétségbeesett, megoldhatatlannak látszó társadalmi és emberi válságot — segített úgy átvészelni ez az Adykötet, hogy nem lélekben, érzelmekben megrokkanva, hanem gazdagodva, megerősödve kerültem ki belőlük. Azóta is tűnődöm, ki lehetett ez a fiatalember, aki lövészárkokban, aknamezőkön, rézbányában, a hosszú menetelésben Boritól Ménfőcsanakig megőrizte, elhozta nekem Ady Endrét, a legnagyobb magyar költőt, mint egy olaj ágat, mint egy jövőnek szóló üzenetet. Sorsszerű találkozás.

Nyolc hónappal később, 1945 július 1-én, a ménfői csata kilencszázadik évforduló19