Itt-Ott, 1979 (12. évfolyam, 1-5. szám)
1979 / 5. szám
lelki élete. Innen a szokatlan könyveim. Vajon valóban megkövesül a költő kiáltása? S a múló évekkel, ritka szépségű, kínok tüskéivel beszegett versei ott fognak fakulni könyvei sárguló lapjain, mikbe a jövő nemzedék már bele se lapoz?... A mai olvasó hiszi, hogy mert fájó, tépelődő soraiban az emigráció örökös fájdalma lüktet, ki fog lépni a betűkbe fagyott halhatatlanságból, hogy életre keljen az utódok száján, kik vágyódva megismerni és megérteni szüleik és nagyszüleik nemzeti és népi életét, fogják olvasni és felolvasni verseit. Fáy a honvágy, egyéni és világba vetett népe szenvedésének költője, ki honfitársaival rója az emigráció bugyrainak vigasztalan köreit és nincs a láthatáron egy Beatrice hogy égi könyörülettel besugározza nyomorúságát. Peceljének tehetősebb lakói, a méltóságteljes Batár Bácsi, szeretett szülei, de a szegénysorsú Fitus Jani és mások is, kiknek erőteljes formáját, ünnep és hétköznapjait előző köteteiben megelevenítette, itt mint kisértő árnyak jelennek meg: "Az arcuk lárva, sáros emlék. " A Falu már nem emelkedik ki szegényes és büszke szépségében, hanem neki kell "a porból kaparni elő az utcát, " ahol magát úgy látja, mint "egy csontváz, kék matrózruhás kisfiúit. Halottak szellemének önkínzó felidézése festi a fájdalommal teli hátteret. "A Csodálatos halászatiban hálója szakadozik, s "zúzott ujjai közt a sebzett ég csurgatja vérét. " "... A Korvin közi halottakat, diák hősöket, csepeli munkások szétroncsolt testét fogom ki" — mondja Fáy — "őket látom, mikor bedobom hálom, hogy kihalásszam az elsouortakat a mélyvizek áramából, az októberi fiatal hősöket. Itt, és most," — folytatja Fáy — "minden magyar elé mered a kérdés, mikor ágyad szélére ülnek a temetők s a régi halottak kérdeznek, tudsz-e nekik felelni, vagy asszimilálódtál és csak állsz a kérdő szavak között és már nem érted őket." Istenhez való közvetlen és szoros kapcsolata lazul. Nem Ő, hanem az Örökkévaló távozik s lassan visszvonul a Végtelenbe. Kezdetben még "rázuhan az Isten. " Legalább így7 érezteti jelenlétét. Másutt, "A távoli Isten alszik" s a költő kétségbeesetten sóhajt föl: "Milyen kihalt most nélküled a táj. " Fölpróbálja venni Vele a kapcsolatot. A "Rövidzárlat"-ban hiába tárcsázza, mert mással beszél. Magára hagyottan, elkeseredésében úgy tűnik neki, hogy manapság az Isten, kit hosszúhajú, marijuánát füstölő, extázisbán örjöngő szekták vallják magukénak, hogy visszataszító teremtményeinek a kedvében járjon, "gitározik és dópot szed." Van-e kiút ebből a "Kilincstelen és kulcstalan világ"-ból? A költő "senki" és "nincs sehol. " Az Úr mindig "mással beszél. " Bár ott tűnik lakozni a felmérhetetlen távolban, talán egyben itt is van olyan közel, hogy lélekzete szinte hallatszik. Mert e közelség nélkül, hogy lett volna ereje megírni a Keresztutat? E mű nem a pillanat szüleménye. A harmadik, ötödik és az Utolsó Stációval már az évekkel ezelőtt megjelent Az írást egyszer megtalálják című kötetében találkozunk. A Keresztdthoz írt bevezetőjének záró soraiban vallja: "Ezt a Keresztútat akarom elmondani, és azt az Istent, ki megcsúfolt, öszvér-életem minden sebében benne van. " A sűrűn megjelenő költői képek, itt nem tűnnek zsúfoltnak mint számos más versében. A megelevenedett Természet nem csak részt vesz a történtekben, hanem eggyé válik a tragédiával, ő is úgy látja a tömeget, mint Karinthy Frigyes, az óriás szájú, Barabás szabadlábra helyezését követelő Szörnyet, miben az emberiség minden bűne, öldöklési vágya egyesül. Krisztus, kinek "Megduzzadt nyelve kéken kifordult száján mint egy rongydarab',' s ki "A porban úgy feküdt, mint minden idők alkonyában a fáradt ember fekszik mindenütt"... talán sohasem volt emberibb. így benne vagyunk, s mindnyájunkban ő lakozik — a Megváltó. És látjuk roskadozni a Kereszt 44
