Itt-Ott, 1979 (12. évfolyam, 1-5. szám)

1979 / 5. szám

tikusai egymással versengve ócsárolják Csontváryt. Vaszary János a Főiskola tanára volt az egyetlen hivatalos szaktekintély, aki védelmébe vette Csontváryt, s elsőként mondta ki, hogy a század legnagyobb festője. Cikke csak még jobban felborzolta a kedélyeket.

Újabb tíz év telt el, mely alatt a Csontváry műveket nem lehetett látni. 1946-ban a Magyar Kommunista Párt budapesti II. Kér. helyiségében rendeztek egy hevenyészett, 19 kisebb képből és rajzból álló kiállítást. A kiállítás úgy látszik csak alkalom volt arra, hogy determinálják Csontváry művészetének viszonyát a párt által megszabott hivatalos festészet vonalához. Nem kisebb tekintély, mint Bernáth Aurél volt az, aki három kép kivételével — Önarckép, Magányos cédrus és egy cédrus hamisítvány — az egész Csontváry életművet a téboly és a dilettantizmus termékének minősítette. S ha jelentek is meg elismerő hangú írások, mint Kmetty Jánosé, Pogány ő. Gáboré, a vitát Lukács György 1947-ben megjelent állásfoglalása döntötte el, mely Bernáth Aurél nézeteit a Párt hivatalos felfogásává tette. Ezzel a nagy vásznak feltekert állapotban ismét visszatértek Gerlóczy lakására, s a hivatalos kultúrpolitika 12 év alatt hatszor engedte leírni Csontváry nevét, mindig elrettentő példaként.

Közben azonban 1947 tavaszán Károlyi Mihály, akkori párizsikövetnek szabadsága alatt illusztris francia vendégei érkeztek Pestre, köztük Jean Cassou, a párizsi Musée National d'Art Modern igazgatója. Károlyi megmutatta neki a hozzáférhető Csontváry képeket, s Cassou annyira el volt ragadtatva, hogy iplomáciai úton kikérte a Csontváry képek egy részét, számszerint 10 nagy képet, kiállítás rendezésére. — 1949-ben tulajdonképpen két kiállítás került megrendezésre Párizs-ban. Az egyiket a követség épületében kizárólag Csontváry képeiből, a másikat a Musée National d'Art Modern helyiségeiben, ahol Csontváryn kívül egyéb kortárs művészek alkotásai is kiállításra kerültek, de mind a kritika, mind a nagyközönség figyelmét Csontváry művei vonták magukra. — A párizsi követség beszámolója megemlékezik egy érdekes epizódról. Egy nap Picasso telefonált, s megkérte, hogy olyankor nézhesse meg a képeket, amikor a kiállítás a közönség számára zárva van. A megadott időben meg is jelent a követségen, s arra kérte az őt fogadó tisztviselőt, hogy zárja rá a terem ajtaját. Mintegy két óra hosszat időzött a képekkel, majd a legnagyobb elragadtatás és elismerés hangján nyilatkozott róluk. Nyilatkozatát így fejezte be: Nem is tudtam, hogy rajtam kívül más nagy festője is volt századunknak. — A francia napi- és szaksajtó nagy teret szentelt Csontváry méltatásának. A kritikusok állandóan visszatérő témája az volt, hogy Csontváryt Henry Rousseauhoz hasonlítsák (dunai Rousseau) és a népszerű realizmus úttörőjének tekintsék. —A párizsi kiállítás után Csontváry néhány képét Brüsszelben is bemutatták.

Aztán megint egy drámai periódus következett a Csontváry képek életében. Gerlóczy Gedeon, a képek tulajdonosa így ír erről: Az 1949. évi párizsi kiállítás anyaga 1950 elején érkezett vissza Budapestre. Én azonban 1950 április-májusban csak 8 kis kép visszaérkezéséről szereztem tudomást, a nagy képek 1956-ig nem kerültek elő, a tíz rajz közül pedig hét 1964 áprilisában került elő, három pedig máig sem. — A már idézett Fülep Lajos a Kortárs című folyóiratnak adott nyilatkozatában 1963-ban bővebben beszél a fenti epizódról: "A képek 1949-ben Párizsban voltak kiállításon. Évekkel később utánaérdeklődtem, hol vannak, miért nem látni őket. Az intézmény vezetője azt felelte: nincsenek, Párizsban feladták őket, az úton elvesztek. A következő alkalommal azt a választ kaptam, hogy diplomáciai úton Európa-szerte keresik őket. Mi34