Itt-Ott, 1979 (12. évfolyam, 1-5. szám)

1979 / 5. szám

További idézetek helyett hadd mondjam el inkább egy személyes élményemet a Füzetekkel, pontosabban: azok megszűnésével kapcsolatban. Szabó Dezső kitűnő és nagyhatású szónok volt, életének utolsó egy-két esztendejét kivéve szívesen és gyakran tartott előadást. Az én diákkoromban előadásainak színhelye egy ipartestületnek, Húsiparosok Székházánák nagyterme volt, a Rákóczi téren, közel az író akkori és utolsó lakásához. Oda jártam én is, s ha volt pénzem megrendelni a kötelező félliter bort — az ipartestületnek, gondolom, ez volt a haszna — asztal mellett ülhettem. Különben csak a fal mellett vagy épp a hangszórókkal felszerelt előcsarnokban álltam. Ugyanezt tették a társadalom minden rétegéből és korosztályából összeverődött s csak Szabó Dezső iránti tiszteletben egységes többi résztvevők is. 1942-43 telén történt, hogy a kormány rendeleti úton akarta korlátozni a silánynak minősített, akkortájt MponyváM-nak nevezett s rendszerint olcsó pénzért árusított irodalmi művek megjelenését. Azt hiszem, lehetett kérni a rendelet hatálya alól való mentesítést, ha egy kiadó vagy író úgy érezte, hogy az egy-két pengős ár ellenére is jó irodalmat árul; Szabó Dezső azonban nem olyan ember volt, aki a kormány ítéletét elfogadja, vagy annak véleményét kérje. Különösen azét a kormányét, amelyben a magyar kultúra legfőbb őrét ő így szokta volt aposztrofálni: "a hetedik sváb a magyar kultuszminiszteri székben"! Hogy pontosan mi történt, sohasem tudtam meg; tény az, hogy egyik este Szabó Dezső a szokottnál is hevesebben rohant ki a hatalmasok ellen, akik Füzeteit ponyvának minősítették. Szószerint emlékszem néhány szavára. "Én tehát — mondotta — ezennel felveszem a 'Ponyvás' előnevet s ragaszkodom ahhoz, hogy ha valaha az irodalomtörténet megemlékezik rólam, 'Ponyvás' Szabó Dezső néven emlegessenek. "

Előadás után odamerészkedtem asztalához — ilyenkor mindig ott vacsorázott — s egy az előcsarnokban megvásárolt Füzet-be aláírást kértem, Valóban így írta alá: "Ponyvás Szabó Dezső, " a könyvecskét egy régi barátom — ugyanaz a Sztáray Zoltán, akinek a levelét itt felolvastátok — később beköttette s azóta is őrzöm egy talán kevésbé ismert epizód kézzelfogható bizonyítékául.

Azután már csak egyszer vagy kétszer láttam. Lassan előadásai is elmaradtak, egyre kevesebbet járt emberek közé. Azt hiszem, főleg az bántotta, hogy az általa rég megjósolt s időközben bekövetkezett német hódítás igazi céljait a magyarság még mindig nem ismerte fel, s a nemzet meg sem próbált talpraállni, hogy azzal szembeforduljon. Amikor utoljára — talán 1943 végén — fel akartuk kérni, hogy jöjjön el közénk — diákok közé — előadást tartani, a küldöttséget már be sem eresztette a lakásába. Csak ennyit mondott, inkább szomorúan, mint mérgesen: "Én már nem tartok előadást.. ."

Életének utolsó évéről keveset tudok, Budapest ostromával egybeeső legutolsó napokról pedig csak annyit, amennyit a Rákóczi-téri ház egyik lakója, tír György feljegyzett, s akivel az író temetése után ismerkedtem meg. Gombos Gyula is jórészt az ő feljegyzései alapján írja könyvében a következőket:

Mint Budapest népének zöme, Szabó Dezső is karácsony este vonult le végleg a pincébe a ház többi lakójával együtt. A szokásos fekete kézitáskán kívül ezalkalommal némi élelmet is vitt: egy darab szalonnát, néhány almát és egy üveg bort. Az első napokat könnyen bírta. Az idő nagy részét társalgással töltötte, mindig volt körülötte hallgatóság. Egy alkalommal, régi filozófiájához híven, kegyetlen dolgokat mondott a női nemről.

14