Itt-Ott, 1979 (12. évfolyam, 1-5. szám)

1979 / 5. szám

Harmadik állításom: Szabó Dezső mindenfajta "ellenesség"-e eltörpül amellett, amit nem valakik ellen, hanem valakikért írt és mondott. Mindegy — véli Gombos Gyula s vallom vele együtt én is — hogy minek nevezte ezeket a valakiket, fajnak, fajtának, népnek, parasztságnak, történeti magyarságnak, vagy egyszerűen csak magyaroknak, dolgozó magyaroknak vagy nyolcmillió szomorú gladiátornak; az új magyar honfoglaláson ő ezek érvényesülését értette és semmi mást. De halljuk magát Szabó Dezsőt: "Nem azt akarom, hogy a magyar más vér fölött uralkodjék. Azt akarom, hogy más vér ne nyomja szegényt. Nem azt akarom, hogy elvegye mások vetését. Könyörgök, hogy ne vegyék el az o munkája falatjait. Nem mást akarok hontalanná tenni. Segítségért kiáltok, hogy más ne túrja ki arról a földről, amely szenvedő munkás apái porából állt össze. Jöjjön minden vérű tiszta szándék, minden ősű erős gondolat, minden anyájú hősi elszántság a magyar munka, a magyar nyelv, a magyar jövő munkás egységébe. Mi legyünk az emberiség legszélesebb ölelése, a mi alkotásunk teljék fel az ember minden színével. Nem azt akarom, hogy a magyar tűzhelynél hátrány legyen az, hogy valaki más vérű, azt kérem: ne legyen előny. Nekem nem a kevert múltú úr a magyar, akinek élvezet az élet, mert őseinek tépő karmai voltak és tudtak jogot építeni ezekhez a karmokhoz. Nekem nem magyar, aki élvez, aki kizsákmányol, aki élősködik. Nekem az magyar, aki dolgozik. Aki hivatalban, iskolában, gyárban, műhelyben és künn a széles mezők barázdáiban csiholja az emberek kenyerét. Nekem magyar: az élet nyolcmillió, verejtékes, szomorú gladiátora. "

Ezek a szavak, gondolom, meggyőzően hangzanak, de egy pársoros idézet sohasem döntő. Ismétlem tehát: aki becsületesen végére akar járni a dolgoknak, az nem elégedhetik meg néhány idézettel, hanem egész műveket kell elolvasnia, Szabó Dezsőtől és a fontosabb kortársaktól egyaránt.

Azonban én sem térhetek ki egészen a ma estére vállalt feladat elől, megpróbálom hát összefoglalni azt, amit Szabó Dezső életútjából és világképéből a legfontosabbnak érzek. Gondolatmenetem — sokszor majdnem szószerint — most egyideig a Gombos Gyuláét fogja követni. Nem annyira kényelemből, inkább azért, mert felesleges erőlködésnek tartanám az újrafogalmazást. Gombos Gyula ugyanazokon a szellemi emlőkön nevelkedett, amelyeken én — csak többet szívott belőlük —könyvében tehát, akarva-nemakarva, az én véleményemnek is hangot ad.

Szabó Dezső az első világháború előtt a baloldal táborában kezdte írói pályáját, s ott is maradt a háború végéig. "Baloldal"-on persze egészen mást értek, mint amit ma Amerikában annak neveznének. Arra a jobbára elit csoportosulásra gondolok, amelynek inkább vezetői voltak, mint tömegei, s amely néhány egyetemi katedrától, lapok és folyóiratok szerkesztőségén át az újpesti murikáspénztárákig és békéscsabai gazdakörig húzódott. Ha megemlítem a "Huszadik század" vagy a "Nyugat" című folyóiratokat és főleg Ady Endre nevét — akinek ebben a körben igen nagy tekintélye volt — mindjárt tudják, mit nevezek baloldalnak a század első két évtizedében. A magyar társadalom akkori állapota és a világháború "egyetemes gazténye" — ahogy Szabó Dezső nevezte — érthetővé teszi, hogy a magyar értelmiség java várta és kitörésekor üdvözölte a forradalmat. Arról nem ők tehetnek, hogy a forradalomnak induló mozgalom mivé fajult. Csodalkozhatunk-e csalódásukon, amikor meg kellett érniük, hogy Kun Béla oktatta ki — akasztást ígérve — Kosztolányi Dezsőt a költő feladatairól és Szamuelly Tibor — gyakorolva is az akasztást — a magyar parasztokat a társadalmi igazságról? Ilyen élmények után talán még az is megbocsátható, hogy az életbenmaradt Szabó

11