Itt-Ott, 1979 (12. évfolyam, 1-5. szám)
1979 / 5. szám
Dezső — Ady, tudják, időközben meghalt — átmenetileg egy olyan mozgalomhoz csatlakozott, amelyben hamarosan szintén csalódnia kellett: az ellenforradalomhoz. Ha Szabó Dezső valahol komolyabb eltévelyedésen lehet kapni, az ellenforradalom első hónapjai adják rá az alkalmat. Most az egyszer, ha rövid ideig is, úszott az árral. Mentsége többféle is van, de azért ő sokkal jobb szemű és élesebb elméjű ember volt, semhogy maradéktalanul felmenthető volna. Különös, hogy ellenségei nem ezt a korszakát vetik elsősorban szemére, hanem az előzőt, amikor pedig az ár ellen úszott, az Elsodort falu ugyanis 1919. májusában jelent meg. Ritka az olyan ember, aki épp legnagyobb sikerei közben kezd gyanakodni önmagára. Szabó Dezső ilyen volt. 1920. tavaszán már annyira megundorodott attól, amit csinál s ami körülveszi, hogy egy este kiment a pályaudvarra s vaktában felült egy éppen induló vonatra. Ez a vonat vitte őt a "senki földjére, "ahogy Gombos Gyula találóan nevezi a belső száműzetésnek azt az állapotát, amelyben az író életének hátralevő negyedszázadát leélte. A "senki földje" persze nem földrajzi fogalom, Szabó Dezső — mint mindig — most is hamar visszatért Budapestre. Helyzetét megértendő, tudnunk kell, hogy sem a jobboldalhoz nem tartozni, semabalhoz, politikailag képtelen állapot volt. Mindegy, hogy 1910-ről beszélünk-e vagy 1930-ról: aki Magyarországon a közélet porondjára akart lépni akár íróként, akár politikusként, s ott valami komolyabb poziciót el is akart érni, annak szüksége volt a két tábor valamelyikének az áldására. Mindkét tábornak megvoltak a maga íratlan törvényei, amelyek fegyelme alól — mint ismeretes — még egy olyan hatalmas elme sem vonhatta ki magát teljesen, mint amilyen Ady Endre volt. A többiek még kevésbé. A most következő tíz-tizenkét esztendő — a huszas évek elejétől a harmincas évek elejéig vagy talán közepéig — Szabó Dezső életének legnehezebb korszaka. Aki nem csupán író — s ő mindig tiltakozott egyéniségének ilyenfajta leszűkítése ellen —, aki nemcsak írni akar, hanem tenni, hatni és változtatni is, annak a "senki földje" tűrhetetlen állapotot jelent. Nehezen viselte el egyre romló anyagi helyzetét is, amely különben csak azért nem vált tartós nyomorrá, mert mindig voltak lelkes — jórészt névtelenül maradt — tisztelői, akik segítették. Még így is odáig jutott, hogy egyidőre — talán a huszas évek végén — felkerült a Vöröskereszt segélyezési listájára. Érthető, hogy mindebbe nem tudott belenyugodni. Sokmindent megpróbált, amennyire tőle telt, még alkalmazkodni is. De szövetségeseket már seholsem talált, noha a református egyháztól a — számára még elfogadható — politikai pártokig sokféle csoporttal kísérletezett. Időről-időre rohamokban jött rá a menekülési vágy is: erre az időre esnek sokszor szemére hányt — bár legrosszabb esetben is csak hóbortnak tekinthető — kivándorlási kísérletei, előbb Nyugateurópába, majd Romániába. Mindezekből számunkra annyi a fontos, hogy a temérdek harc, csalódás és szenvedés lassan kiérlelte azt a Szabó Dezsőt — s itt már személyes emlékeimről kezdhetek számot adni — akit a mi nemzedékünk a harmincas évek közepén vagy végén megismert. 1934-ben "Füzetek" címmel folyóiratot indít, amelyet egymaga ír tele, ugyanúgy, mint Németh László a Tanu-t. Ezekből a Füzetekből lép elénk az a Szabó Dezső, akinek emberi és írói nagyságához immár nem férhet kétség. Itt jelentek meg szerintem legszebb szépirodalmi alkotásai, s azok a tanulmányok, amelyek egy kivételes szellem gondolatainak legjavát foglalják egységes rendszerbe. Ha Németh Lászlónk 12
