Itt-Ott, 1979 (12. évfolyam, 1-5. szám)

1979 / 5. szám

Dezső fontosabb műveit, elsősorban Az egész látóhatár címen három kötetben összegyűjtött tanulmányokat, szépírói munkásságából pedig főként az életrajzi részleteket és remek novellái és politikai szatírái legjavát. Nem akarok kitérni a kérdés elől: ajánlom-e az Elsodort falu olvasását? Igen, ajánlom, főleg azoknak, akik egy életműből s általában egy irodalmi vagy történelmi korszakból nem elszigetelve ragadnak ki egyetlen könyvet, hanem veszik a fáradságot arra, hogy a mű hátterét és más művekkel való összefüggéseit is felderítsék. Egyébként Szabó Dezső olvasásához előtanulmányul és Útikalauzul jó lelkiismerettel ajánlom a New York-ban élő Gombos Gyula kitűnő könyvét, amelynek immár harmadik kiadása vásárolható meg Püski Sándortól. S bár a minőséget nem mindig lehet példány számokkal mérni, a sikert ezesetben megérdemeltnek tartom.

Témánkhoz visszatérve, megkockáztatok három állítást, annak ellenére, hogy jól tudom, mindháromnak bizonyításával adós maradok.

Először: Szabó Dezső életművében a zsidóellenesség, vagy ami annak látszik semmivel sem lényegesebb elem, mint —hogy úgymondjam — a sok másfajta "ellenesség, " aminek éle egész más csoportok, például a hazai németség, a földesúri osztály vagy a magas klérus ellen irányult.

Másodszor: amit az Elsodort falu-ban antiszemitizmusnak szokás tartani, az — a dolog lényegét tekintve — nem egyéb mint egy elhibázott — a magyar uralkodóosztályok által elhibázott — politika következményeiért való aggódás kifejezése. Ebben az aggodalomban nemcsak a kortárs történetíró, Szekffí Gyula osztozik Szabó Dezsővel — a Három nemzedék inkább csak műfajában és hangnemében különbözik az Elsodort falutól, idevonatkozó mondanivalójában aligha —, vannak kevésbé ismert, mármint erről az oldalukról kevésbé ismert elődeik is. Már Szekfű Gyula is sokkal jobban jár mint Szabó Dezső — sokkal kevesebb kétes értékű dicséretet kap az egyik oldaltól és jóval kevesebb szidást a másiktól — arra pedig éppenséggel nem tudok példát, hogy Széchenyi István, Vörösmarty Mihály, Eötvös József vagy Kemény Zsigmond műveiben; arról sem hallottam, hogy zsidószármazású atyámfiai ez utóbbiakat a fasizmus előfutárainak nevezték volna. Pedig ők félre nem érthető nyíltsággal mutattak rá arra a veszélyre, amit egy amúgyis erősen vegyeslakosságú országban — a XDG századi Magyarországon — a bevándorlási törvény teljes hiánya őslakókra és bevándorlókra egyaránt jelentett, s amelynek bekövetkezését Szekfű is, Szabó Dezső is — mindegyik a maga módján — regisztrálta.

Az igazság kedvéért nem hallgathatom el, hogy Szabó Dezső a többieknél kíméletlenebb természetű és túlzásokra jobban hajlamos, következésképp hangja sértőbb és az érdekeltek szemében igazságtalannak tűnhetik; olykor az is. Éppen ezért zsidószármazású honfitársaink érzékenységét és ellenszenvét — noha nem helyeslem —jobban megértem, mint a piros ceruzával aláhúzgálók sunyi örömét. Különösen utólag, a zsidóságot ért tragédia árnyékában. Egy sokat szenvedett embercsoporttal jobban együttérzek, mint a kárörvendőkkel, még aiíkor is, ha az előbbiek rossz helyen keresik megpróbáltatásuk igazi okait. Azt azonban most sem hiszem, hogy Szabó Dezső felelős volna a történtekért; az én tapasztalatom egészen mást bizonyít. Fiatalkori ismerőseim többsége Szabó Dezső híve volt, egyetlen egy sem vett részt a későbbi zsidóüldözésekben. Az az egy volt osztálytársam, akiből véreskezű nyilas lett, sohasem olvasta Szabó Dezsőt. Egyáltalán semmit sem olvasott.

10