Itt-Ott, 1978 (11. évfolyam, 1-3. szám)
1978 / 2. szám
rövid szoknyájában a csípőből való riszálást ágy tudja irányítani, hogy a kemény, rövid szoknyák egyszerre mozduljanak s mintegy a harang ingását utánozzák. A sarkas papucs pedig sajátos ritmusú táncot alakított, főleg Kalocsa vidékén. Ugyanott, a hosszú, a hajtol bokát verő, széles szalagok felhőként úsznak a táncoló lányok után. Férfitáncok A magyar tánctörténet forrásanyagából leghatározottabban egy ősi fegyvertánc körvonalai bontakoznai ki. Ennek legjobban dokumentált, kései formája a hajdútánc. A hajdúk pásztorok, marhahajcsárok voltak, akik a gondjukra bízott jószágot tömegesen hajtották a nyugateurópai vásárokra. A mohácsi vész előtt még mint marhahajtók állnak be Dózsa seregébe. De a torok hódoltság idején már a szabad katona, a végvári harcos típusait testesítik meg. Ok adják Bocskay erdélyi fejedelem legjobb katonáit, aki hálából nemességgel jutalmazza meg őket. Róluk írjá Gabelman: 1595-ben, az Esztergomot ostromló seregből egy hajdú és két magyar zászlótartó beugrott a vár árkába s ott a törökök leghevesebb tüzelése közben a hajdútáncot járták. Az ember azt hinné, hogy lakodalomban van és nem háborúban. A virtus, a férfierő fitogtatása. méltóság és szilaj erő jellemezte ezt a táncot. Közvitézek és főnemesek egyaránt kedvelték. A nagy, magyar reformátor, Méliusz Juhász Péter jegyezte fel 1565-ben: "a hajdút az bordósíp az hajdűtáncra indítja.M A fegyvertáncon kívül a hajdútáncra nagy hatással voltak a pásztortáncok. A táncot síp-, duda-és hegedűszóra járták, gyors tempóban. Lehetőséget adott mind a szólótáncra, a virtus bemutatására, mind pedig a kisebb-nagyobb csoportban való előadásra. Előadásformája rögtönzött, csak hosszú fejlődés után érte el a szabályozottságot. Motívumai: topogó-dobogó lépések, forgások, ugrások, földhöz vágódás, guggolási változatok és a fegyverrel való játék, illetve a fegyverek összeütése. Eredetileg fegyveres virtuóz tánc, mely kimutatta a táncosok harci kedvét s egyben játékos, mulatni vágyó kedélyét is.. Későbben fokozatosan ünnepi bemutatásra méltó tánccá válik. Mai két legfontosabb maradványa a botoló és a kanász tánc. A botoló alatt az Alföld északkeleti peremvidékén megmaradt pásztortáncot értjük, mely a hajdani kelet-európai fegyveres-botos táncoknak legfontosabb maradványa. Sajátos műfaj. A lábak ritmikus mozgása háttérbe szorul, a felsőtest és a kar mozgása a lényeg. Majdnem mindig két kézzel fogják a botot, vagy valamilyen más eszközt (kondásbaltát, fokost, juhászkampót, teknovájó fejszét, stb.). Ezeket fegyverszerűen kezelik. Lehet a botoló páros is, kétférfi, vagy férfi és nő között. Az utóbbinál a fegyveres férfi a nőnek mutatja be ügyességét, majd játékosan reátámad, teste, feje körül forgatja a botot, vagy igyekszik kikerülni a nő akadályozó mozdulatait. Ezt a táncot "bot alávaló nóták" kísérik. Másik fontos pásztortáncunk a kanásztánc. Ez korán megjelenik színpadi formában is. Balassi Bálint 1572-ben nyilvános szerepléssel a bécsi udvar előtt mutatja be. Czuczor Gergely, bencés szerzetes, tanár és költő 1843-ban így írja le a táncot: Duda-, vagy furulyaszóból áll a zene, melynek ritmusa egészen különböző a toborzó, vagy friss magyarétól, s hallgatására szinte kénytelenek földet dobogtatni a lábak, mert igen jellemző taktusa van. Valamint a frissben férfi nővel, úgy itt férfi férfivel szembenállva dobogtatja a földet, s mindenikbotot, vagy fényes baltát perget ujjaival, és pedig néha ijesztő gyorsasággal. Ugyanezen eszközöket egymásnak do-32 T
