Itt-Ott, 1978 (11. évfolyam, 1-3. szám)
1978 / 1. szám
szomorú csapata, a segesvári kukoricásból egy szakállas, égőszemű férfi, és jönnek a gorliceiek és a doberdóiak, a przemysliek és az isonzóiak, messzi farkasüvöltés kíséri a távoli hómezőkről vánszorgó szibériaiak véget nem érő csapatát, s jönnek, akik a Dunából tántorogtak elő halálmenetben, s jönnek a recskiek, a csepeliek, a markóutcaiak és a váciak, a Duna deltájából Erdély szép virágai, s jönnek ólomarcú virginiai és pittsburghi bányászok, eszterháziak messze Kanadából, elsüllyedt gémeskutak mellől a chacóiak, mindmind a kitántorgott milliók, s jönnek ők is, a donmenti százezer, feszesen tisztelegnének, ha emelni tudnák lefagyott kezük, hogy köszöntsék a menet végén ballagó pesti srácokat .... Árad a magyar körmenet. Szól, szól a lélekharang. De az élők nem értik szavát. Leszáll az éj. Ültünk a plátánoszi zöld gyepen. Haj, édes néném, énekelni kell. Énekelni és muzsikálni hangos citerákkal. Énekelni , mert lám idetelepültek koránk a fiatalok és talán megejtettük lelkűket Bartók és Munkácsy, Németh László és Farkas Árpád, Illyés és Csoórí, Madách és Tóth Bálint, Szőnyi, Egri és Szervátiusz varázslatával, Moldova csontig metsző humorával, az ötágú síp minden hangjával. Énekelni kell és örülni, mint ők, akik a szünetekben duhaj kedvvel játszottak, vagy táncoltak s a tábortűz szikrái között vidám anekdotákat pattogtattak. Valaki búcsúzóul egy kedves Móricz Zsigmond könyvet adott emlékül. Végvári hajdúk életéből egy mese-. "A végbeliek megunták a nagy nyomorúságot .... Zöld fűre mentek hát, mert éhen nem halhattak . . . maguknak kellett utánanézni, hogy valamit szerezzenek szabad portyázással .... így portyáztunk szabadon a magyar szellem zöld füvén és Plátánosz zöld gyepén, 1978 februárjában, Argentínában. Szigetlakok találkozója három országból. Tanítottuk és hallgattuk a fiatalokat. Mert mondták ők is nekünk a verseket, az argentínai magyar fiatalok, ízes, szép magyarsággal szárnyaltak Ady igéi a fák alatt: a Zrínyi kör több évtizedes munkájának érett gyümölcse. S felejtheto-e a brazíliai legifjabbak tapogatózása a magyar vers felé? Saza magyar lány, aki messzi brazil városka magányából jött s a lángokba meredve mesélte élményét a magyar művészettel való találkozásáról ? Szemében tíz szál gyertyát gyújtott az öröm, hogy végre másokkal is megoszthatja féltve megőrzött kincsét, anyanyelvét. Ül tünk a plátánoszi zöld gyepen. Haj, édes néném, énekelni kell. Énekelni és örülni. Táncolni is lehet, hajdútáncot, igazit, táncosat, jó dolgosat, mint az egykori hajdú Esztergom árkában, fittyet hányva a töröknek, s kigúnyolva a halál angyalait, az ágyúgolyókat. É- nekelni kell, mert a hajnal lehessentette az éjszaka árnyait. Kéklábú, zöldszárnyú madár ült a cipruson, aranyos tollai szikráztak a verőfényben. — 22 T
