Itt-Ott, 1977 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 2. szám
Mert ha néha süketnek érezzük is, az Isten soha nem néma. Az az ember, amelyik nemcsak a lelki rutin langyos pocsolyájában hentereg, hanem vivődik, kinlődik, kérdez, korhol, pöröl—előbb-utóbb feleletet kap. Kiderül, hogy az Isten nem is olyan süket, mint amilyennek mi gondoljuk. S lehet, hogy csak azért süket és addig süket, mig mi a mi előre megfogalmazott feleleteinket akarjuk a szájába rágni. Az érvényes feleletek csak kinban és tusában születhetnek meg. De abban megszületnek. Illyés lelkében is születik a felelet! S ha csak kérdés formájában, de meg is fogalmazódik: az lett lehető, ami lehetetlen? Az kétségtelen, hogy emberi értelemmel nincs kiút: a lőtt lábú madárnak hullania kell! De vajon nem lehetséges-é az, hogy ez az állapot nem a vaksors kegyetlen játéka, nem a népünket a föld színéről eltörlö katasztrófa, hanem sors és feladat? S hogy ezt a sorsot vállalva, a feladatot végezve a lehetetlen lehetővé válik? Ha a magyarságnak van egyetemes emberi mondanivalója — mint ahogy közülünk sokan azt hisszük, hogy van—s ha vannak olyan egyetemes emberi értékeink, amik megosztandók — mint ahogy mi azt hiszszük, hogy vannak — akkor vajon nem a lőtt lábú madár véres körive-é az, amiben az elmondandó elmondatik, és a megosztandó megosztatik? Kegyetlen sors, de az Isten modus operandi-jában nem ismeretlen. Nem szokásom, nem Ízlésem, hogy embert vagy ember-csoportot a Krisztus helyébe rakjak, most se teszem. De az Isten természetének a megértése miatt utalnom kell arra, hogy az Isten legnagyobb ön-kijelentésének az útja is egy bitófán, a kereszten át vezetett. A sors és a feladat felismerése és vállalása a lőtt lábú madár kinját nem enyhitti, de a tragikumnak értelmet ad, és transcendens sikon a véres keringés fölé odafesti a reménység szivárványát. xxx Bármennyire ismerem is az illyési müvet, bármennyire megtisztelve érzem magam, hogy személyes barátomnak is tekinthetem: én Illyés Gyula fejébe nem tudok belebujni, én csak azt mondtam el, mi az, amit a vers bennem fölébresztett, igy interpretációm könnyen belebotolhatott a minden interpretáció mindenkori buktatóiba. Hogy mi is igazság, majd megmondja Illyés, mikor legközelebb találkozunk. Most azonban, az eddigi meggondolások kontextusában, olvassuk el megint a verset: Énekelni leszállhatatlanul Békehírt ararátlanul. Korholva konokon a lenti vidék vén süketéit s a fönti ég süket, - azt a süket istenét! - Mig hullnak csöppek, -"megannyi csillag"? "Pecsét"? Mert lehet szóló száj végül a seb? S a hang attól is csak értelmesebb, ha mindenek fölött s mindenek ellen? Mert régtol fogva hősi, szép e küzdelemben az lett lehető, ami lehetetlen? 22
