Itt-Ott, 1977 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 2. szám
letekbe bocsátkozni. Van aztán olyan kisebbség, amely kiirtódik anélkül, hogy bármiféle gonosz szándék mesterségesen siettetné a pusztulást. Ilyen a mi amerikai magyarságunk. Itt senki nem tiltja az anyanyelvűnk használatát, annyi magyar egyházat tarthatunk fenn, amennyit csak akarunk, nemzeti múltúnkat senki nem akarja tüzzel-vassal kiirtani a történelemből, itt magyarságunkért nem zárnak börtönbe, nem küldenek elpusztulni a Dunadeltába, nem nyakaznak le fejszével a piactéren, nem szórnak szét csalogatással, vagya letelepülési engedély megtagadásával az idegen tengerbe — és mint magyarság mégis pusztulunk. Csak a mi saját egyházkerületünkben az elmúlt 2Ó esztendő" alatt 9 templom kapuja zárult be, 7~ben szűnt meg a magyar igehirdetés. Két éve még két olyan katolikus iskola volt, amelyben mindennapos magyar-tanitás folyt, ma már csak egy, a Brunswick-i; a Passaic-i tavaly megszűnt. Nem is elsősorban anyagi okok miatt. A vándorbotot ilyen, vagy olyan okból, a századnak ebben vagy abban a szakaszában kézbe vett magyar itt otthont, munkát, emberséges bánásmódot talált, sokan közülünk kariert is csináltak. Nyelvünket megtartottuk, arra gyermekeinket is megtanitottuk, de aztán jött a harmadik generáció, és abban a magyarul beszélő, magát magyarnak valló gyermek és ifjú olyan ritka, mint a fehér holló. Fogadott hazánk emberségéért a legdrágább árat fizetjük, száz és százezer fiatal amerikaivá vált magyart, testestől, lelkestől, elméstől, tálentomostól. A nemes magyar próbálkozások:- a magyar ige,- a magyar cserkészet,- az öregdiákok remek magyar iskolája,- a népi táncos csoportok,- a Kodály Kórus mind-mind az Ararátját nem találó lőtt lábú madár éneke. Ilyen vagy olyan formában eldördült a lövés: a századfordulón, a huszas évek elején, a negyvenes évek második felében, 56-ban, mindegy mikor: magyarságunk — és főként minőségi magyarságunk — lőtt lábú madárrá lett, s a kérdés csak az, mikor csordul ki az utolsó csepp vér, mikor merevül végső görcsbe a mind lassabb csapásokkal köröző szárny. És nincs ArarátS Se itt, se sehol. Itt teljesen otthon csak olyan dolgok Teladásával érezhetnők magunkat, amikkel énünket adnék fel. Hazafelé pedig nincs ut! Akik gyakran járunk haza, világosan látjuk ezt. Nemcsak azért, mert a rezsim a számunkra kibírhatatlan volna, hanem azért is, mert 30 év hosszú idő: szétnőttünk. Még azoktól a szeretteinktől és barátainktól is, akikkel együtt indultunk, s akikkel még ma is ezer szál fűz össze. A három évtized alatt ők is egy fajta emberré nőttek, mi is egy más fajta emberré nőttünk, és sokszor borzadva érezzük a Kipling sorok kegyetlen igazát: "Oh, East is East, and West is West, ' and never the twain shall meet..." A Sütő András népének a röpte aztán annyival tragikusabb, hogy az az Ararát, amely 1Ó00 vagy 1500 esztendő özönvizeiben jelentette a biztos szárazföldet, az látszik elmerülni a történelmi szükségszerűség könyörtelen tengerében. xxx A kép, amit a madár elénkvarázsol, kegyetlen és reménytelen — 20
