Itt-Ott, 1977 (10. évfolyam, 1-6. szám)

1977 / 6. szám

"A papság ne tűrje, hogy a nép a temetokértben, vagy magában a templomban táncra kerekedjék, mert Szent Ágoston szerint is inkább kapáljon, vagy szántson valaki ünnepnapon, mintsem, hogy táncoljon." Temesvári Pelbárt 1499-ben egy álarcosán táncoló asszonyról ir, akit tánc közben a démon magával ragadott. Egy 1683-ból fennmaradt feljegyzés pedig ezt mondja: "Ennek utána egyszer a gazdámmal egy földesúri temetésre mentünk. Ezen végül még táncoltak is, de csak e­­gészen gyászos, sirvavigadó táncot, mihez egy pár sirató asszony é­­nekelt és sirdogált... Énekeltek és sirtak is hozzá tánc közben. Kü­lönös látni és hallani való volt. Valósággal pogány szokásnak tűnt fel előttem." Mindezekből kitűnik, hogy a magyar nép mindig nagy kedvelője volt a táncnak s hogy a tánc ősi, vallási vonatkozásai még mindég elevenen éltek benne, a századok múlásának ellenére. Valószinü, hogy a köznép és a köznemesség még mindég az Ázsiából hozott ősmagyar táncot használja. Gyakran titkolnia kellett a magyar táncok gyakor­lását, mert az egyház nem jó szemmel nézte a pogány eredetű szoká­sok megőrzését. De hogy mennyire megbecsülték ezt az ősi tánchagyo­mányt nemzetünk legjobbjai, hadd mondjuk el a költő szavaival: Csak a magyar tánc az, mely bir oly érdemmel, Hogy legjobban egyez a szűz szeméremmel. Mikor sok külföldi táncban a módosság S a leguribb fogás legnagyobb pajkosság. Nemes magyar táncom! ki ősi nyelvünkkel S ruhánkkal jöttél ki dicső nemzetünkből, Ki európai finnyás lakhelyeden Máig sem szenvedtél mocskot szépségeden, Ázsiai szinben fénylik nemességed, S még a módi nem tett alacsonnyá téged: lm a külső népek bámulják diszedet, S tulajdon nemzeted nem becsül tégedet! E sorokat Csokonai Vitéz Mihály irta le 1799-ben. A költő pa­naszát az okozta, hogy főnemességünk már korábban hátat forditott az ősmagyar táncoknak, a királyi udvarban meghonosodott idegen táncokat karolta fel és ezeket terjesztette az előkelő udvarokban. A magyar királyi udvart idegen fajok lovagjai és dámái lepik el, akik idegen szokásokat, idegen táncokat honositanak meg. A kicsiny magyar falvakban azonban, a puszták mélyén, a Bakony vidéki kis korcsmákban, utszéli csárdákban, Erdély eldugott völgyei­ben, a nép makacs hűséggel őrzi az apáiktól rájukhagyott szebbnél­­szebb táncokat: a pásztornép gyönyörű táncait, a falusi lakodalom, az aratás, a halászat, a szüret, a kukoricafosztás, a fonó, a csürké­­szités és más alkalmak táncait. Népművészetünk legszebb gyöngyei közé tartoznak ezek. A fegyvertáncok hagyományait őrizték tovább a kurucok táncai is. A kuruc szabadságharcos énekkel, tánccal tette elviselhetővé a tábo­­ri élet keserű napjait. Kisérő zenéjük a tárogató, a cigányzene, de főleg a duda. A XVII.-XVIII. században a külföldi egyetemeken tanuló ifjúság, a városokban letelepült iparosok és a katonáskodásból haza­tért legények, akaratlanul is a külföldi táncokat terjesztik. A leg­szegényebb néposztály, a magyar jobbágyság azonban továbbra is hiven őrzi az ősi magyar táncot és annak sokféle változatát. A magyar tánc 27

Next

/
Thumbnails
Contents